Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Mi fán terem a SzomatoDráma?

Domján Mónika képe
Ellenőrzött szakember

A SzomatoDrámát Dr. Buda László pszichiáter alkotta meg, talán még 10 éves sincs a módszer. Alapjai azonban olyan nagy múltú önismereti iskolákhoz köthetők, mint a pszichodráma, a családállítás vagy a szomatoterápiás irányzatok. Ezzel együtt mégis minőségileg más attitűdöt és gyógyulási, önismereti utat kínál „használóinak”. Kezdjük a névvel! Szomato=test, a dráma szó pedig az ógörög dran (cselekedni) szóból ered. A szót a köznapi használatban mindenféle feszültséggel teli, nagy indulatokat mozgató eseményre is használjuk (családi dráma, drámai pillanatok stb.) (Forrás: Wikipédia). E két szó hűen tükrözi a módszer két alapvető jellegzetességét: a testtel foglalkozunk és cselekszünk, miközben gyakran erőteljes érzelmeket élünk át, amikor szomatodrámázunk.

Hogyan foglalkozunk a testtel a SzomatoDrámában? Mindenekelőtt szeretettel. Ez azt jelenti, hogy ápoljuk a vele való kapcsolatot, odafigyelünk az igényeire, elfogadjuk „őt” olyannak, amilyen, valamint igyekszünk meghallani az üzeneteit. Milyen üzenetei lehetnek a testünknek? Fizikai érzések, pl. fájdalom, feszülés, fulladás, izzadás, szívdobogás, fáradtság, de lehetnek ezek kellemes érzések is: jóllakottság, kipihentség, erő. A fizikai érzések egy része tünetnek minősül, azaz a test valamilyen rendellenes működésére, betegségére utalnak. A SzomatoDrámában a betegségeket is igyekszünk szeretettel, de legalábbis odaforduló figyelemmel „meghallgatni”, hátha mondanak olyasmit, ami a hasznunkra válhat.

Hogy néz ki mindez a gyakorlatban? Először azonosítjuk a hozzánk forduló embert leginkább foglalkoztató testi tünetet, érzést, betegséget, majd megkérjük őt, hogy alkosson egy olyan képet, amely kifejezi, hogyan is jelenik meg ez a tünet, érzés, betegség az ő testében. Ha csoportban dolgozunk, ez azt jelenti, hogy az illető – ezesetben Főszereplő – beállítja a többi Szereplőt egy olyan pozícióba, amely megjeleníti, hogyan él őbenne az adott szerv, tünet, testérzés. Álljon, üljön, guggoljon, feküdjön, stb., illetve ugyanilyen fontos, hogy a Szereplők egymás közötti viszonya is megjelenjen a képben: ki kihez van közel, megérinti-e, ránéz-e, ha igen, hogyan. Ezután indul el a játék, melynek során a Szereplők elkezdenek spontán mozogni, beszélni, érintkezni - azaz kifejezni, amit ott és akkor éreznek. A Játékvezető folyamatosan kíséri a Főszereplőt, támogatja a Játék által kiváltott érzelmek megélésében, a Szereplőkkel való kapcsolatba lépésben, adott esetben abban, hogy belépjen valamelyikük helyére, vagy felismerjen a Játékban egy számára fontos élethelyzetet. Mivel ez egy játék, lehetősége van a Főszerepelőnek olyan megoldásokat kipróbálni, olyan párbeszédeket lefolytatni számára fontos személyekkel, amelyre az életben nem volt módja, és ez általában gyógyító, felszabadító, nem ritkán katartikus erejű felismeréseket, változásokat hozhat. No, ezért dráma a SzomatoDráma.

Egyéni ülés keretében is lehet szomatodrámázni: én ehhez kis színes babzsákokat használok, ezek lesznek a Játék „szereplői”, belőlük alkotja meg az induló képet a kliens. Ha ez megvan, megkérem őt, hogy egyenként álljon szóba játéka szereplőivel. Miután minden fontosat elmondott a szóban forgó testrésznek, szereplőnek, egy még furcsább lépésre biztatom: lépjen be az előbb megszólított testrész, tünet vagy érzés helyébe, és válaszoljon magának arra, amit az előbb hallott, illetve mondjon el ezen kívül bármi mást, amit szívesen üzenne, esetleg kérne "gazdájától". A párbeszédek lefolytatása után többfelé kanyarodhatunk: meg is állhatunk ezen a ponton, de át is rendezheti a képet a kliens egy harmonikusabb, ideális állapotba, és indulhat egy újabb - általában már rövidebb - kör azzal, hogy érzik most magukat a szereplők. Az is lehet, hogy már a harmónia látványa és érzése is elég. Meg szoktam kérdezni, hogy ismerős-e ez a valahonnan az életéből, vagy ráismer-e a szereplők közül valakire, valakikre? Ha a válasz igen, elképzelhető egy újabb kör a már megszemélyesített szereplőkkel (apa, anya, testvér, házastárs, gyerek, stb.), vagy közülük a legfontosabbal (néha többel), egy külön párbeszéd. Valahogy így: "Úgy tűnik, az egész társaságból a legfontosabb most neked az édesanyáddal való kapcsolat. Mit szólnál hozzá, ha idehívnánk őt erre a székre, és elmondanád neki mindazt, amit szeretnél? Amit talán még sosem mondtál el..." Utána beülhet a megidézett személy helyére, és válaszolhat saját magának, vagy megállhatunk ott, hogy egyszerűen csak elmondta ennek a számára jelentős szereplőnek, ami kikívánkozott belőle.

A módszer kulcsszavai: spontaneitás, játékosság, kreativitás, természetesség. A játékvezetőnek az a legfontosabb feladata, hogy megteremtse a részvételhez szükséges nyitottság, ráhangolódás, bizalom légkörét a csoportban, és finoman, de határozottan támogassa a Főszereplőt saját játékának kibontásában, átélésében – anélkül, hogy valamilyen általa elképzelt irányba terelné azt. Egyéni ülés esetében ugyanez a hozzáállás érvényes, csak ott a helyzetből adódóan több beszélgetés zajlik a terapeuta és kliense között, és általában is nagyobb hangsúly van a verbális megnyilvánulásokon.