Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

A melegség kialakulásának lehetséges okairól- Kutatásleltár

Végh Ferenc képe
Ellenőrzött szakember

Tudjuk-e már biztosan? -avagy a melegség kialakulásának lehetséges magyarázatai

Kutatásleltár

A szexuális orientáció fejlődésének kutatásában két alapvető megközelítés létezik: fiziológiai és pszichológiai. Bár történtek próbálkozások arra, hogy vagy egyikkel, vagy másikkal egyértelmű választ adjanak, mégis  naív lenne, azt feltételezni, hogy az egyik megközelítés létezhet a másik nélkül, és manapság egyik oldal sem törekszik kizárólagosságra.  Ehelyett a mai kutatók, természetesen saját szakterületük tudását és hátterét felhasználva a szexuális orientáció kialakulását sokféle nézőpontból, gyakran multidiszciplinárisan közelítik meg, abban a reményben, hogy végül megismerik az igazságot az eredmények konvergenciájából. A következőkben a legfontosabb hipotéziseket vázolom, amelyek a következő megközelítésből születtek: környezeti faktorok, kora gyermekkori és serdülőkori élmények a pszichoszexuális fejlődés kontextusában, magzati fejlődés, agyi morfológia és agyműködés, genetika, valamint a szexualitás képlékenysége és állandósága.

Környezeti hatások és pszichoszexuális fejlődés

A homoszexualitás eredetének kutatásában az egyik legkorábbi narratíva az éretlenségé.  Az egyik legismertebb ilyen munka Freud 1905-ös Három esszé a szexualitás elméletéről c. értekezése. Freud pszichoszexuális fejlődési modelljében, az ösztönöknek át kell alakulniuk két korai pszichoszexuális szakaszon, az orális és az anális szakaszon, mielőtt az egyén képessé válik érett szexuális életre Freud szerint, azok a felnőttek, akik szokatlan módon élnek meg szexuális örömöt, például felláció, vagy befogadó anális közösülés révén, libidójuk fixációjában  vagy regressziójában szenvednek. Így hipotézise szerint ezek a szexuális cselekmények éretlen szexualitásra utalnak, szemben a felnőtt genitális heteroszexualitással. Freud doktor és a pszichoanaltikus iskola követői úgy találták, hogy az általuk analízisbe vont “invertáltak” gyermekkoruk első éveiben igen intenzíven mennek keresztül a nőhöz (anyához) való rögzítettség rövid időszakán, ennek leküzdése után magukat azonosítják a nővel és önmagukat teszik meg a vágy tárgyává, vagyis-a nárcizmusból kiindulva –a saját személyükhöz hasonló férfiakat keresnek fel, s ezeket olyképpen szeretik, ahogy őket anyjuk szerette. (Freud, 1905)

            Freud némileg szemérmesen nem beszél patológiáról, “csupán” éretlenségről vagy máskor inverzióról.  Ezzel szemben korábban Krafft-Ebing 1886-ban például arról írt, hogy minden szexuális devianciáért, így az akkor még annak tartott homoszexuaitásért is, a korai maszturbálás felelős. Ő az egyik első kutató aki bevezette a patológia (betegség) fogalmát a homoszexualitásról szóló diskurzusba, míg korábban egyszerűen csak bűnnek tekintették a homoszexualitást bibliai alapon.

            Míg Freud “éretlenséggé” szelídítette a “betegséget”, addig a neo-freudiánus analitikusok repatologizálták a homoszexualitást. Radó Sándor az Amerikába emigrált analitikus, aki Berlinben még Freud feltétlen híve volt, később elutasította Freud eredendő biszexualitásról szóló elméletét és azt a neo-darvinista nézetet vallotta, hogy a nem produktív szexuális kapcsolatok maladaptívak.  Két férfi anális aktusát a heteroszexuális közösülés kétségbeesett utánzásának tekintette. Radó úgy képzelte tehát,  minden ember eredendően heteroszexuális. A saját nemükhöz vonzódókat úgy tekintette, mint akik tudattalanul az ellenkező nemhez vonzódnak, csak az valamiért veszélyessé vált számukra. Nézete szerint a tudattalan félelmek a heteroszexuális vágyak elfojtásához vezetnek, és az érintett személyek a tudatban ezeket helyettesítik az azonos nemű szexuális tárgyakkal (Radó, 1940). Radó  nézeteit a legtöbb amerikai analitikus hosszú időre elfogadta. Amerikai pszichológiatörténeti áttekintések szerint valószínűleg ő volt a legnagyobb befolyással arra, hogy a második világháborút követően a homoszexualitást Amerikában betegségnek tekintették.

Jóval később Bieber és munkatársai azt állították, hogy a férfi homoszexualitás olyan családokban alakul ki, ahol az anya domináns, az apa pedig gyenge. Az ezt a lehetőséget vizsgáló további kutatások azonban nem támasztják alá következetesen ezt a feltételezést. Amíg Milic és Crowne  a szülői szeretet és elutasítás különböző mértékéről számol be homoszexuális és heteroszexuális gyerekek szüleinek esetében, addig mások ebben semmilyen eltérést sem találtak (Bell, Weinberg és Hammersmith 1981, Ross és Arrindell, 1988)            Világszerte egyre több homoszexuális férfinak és nőnek van gyereke akár örökbefogadás, akár házasság, akár mesterséges megtermékenyítés által. Sőt béranya igénybevétele is egyre gyakoribb. A meleg örökbefogadását ellenzők,  úgy képzelik, hogy a szülők szexuális orientációja befolyással lehet a gyerekekre általában amiatt aggódnak,  hogy vajon a homoszexuális örökbefogadók gyermekei nem lesznek-e maguk is homoszexuálisok. Szerintük a homoszexuális szülő utánzása, egy homoszexuális szülőpárral működő családban való szocializáció és a homoszexualitás egyszerű alternatívaként való kezelése a heteroszexualitás mellett, -ami valószínűleg nem opció egy szigorúan heteroszexuális családban- akár hozzájárulhatnak a homoszexuális beállítottság kifejlődéséhez. Ennek azonban ellent  mond az a tény, hogy a homoszexuális szülők gyerekeinek túlnyomó többsége heteroszexuális. Muszáj azért itt rámutatni, hogy homoszexuális apák fiainak esetében a nem-heteroszexuális viselkedés előfordulási rátája 9%, ami magasabb, mint a társadalom egészében előforduló férfi homoszexualitás. Ebben a tanulmányban, azonban nem vizsgálták az esetleges genetikai hatásokat, és nem volt korreláció a szexuális orientáció és aközött, hogy mennyi időt töltöttek együtt ezek a gyerekek édesapjukkal.

           Az Egyesült Államok első nagy “meleg városában”, San Francisco-ban 1970-ben felvett 1500 fős kutatás a következőkre mutatott rá.

1. Az interjúalanyok gyermekkori azonosulása ellenkező nemű szülőjével-úgy tűnik- nincs kapcsolatban a későbbi hetero- vagy homoszexualitásával.

2. Az apával való rossz viszony-nőknél és férfiaknál egyaránt- fontosabbnak tűnt a homoszexualitás iránti fogékonyságuk kialakulásában, mint az anyjukkal lévő kapcsolatuk minősége.

3. A homoszexuális nők és férfiak első szexuális élménye általában ugyanolyan valószínűséggel kötődik azonos nemű partnerhez, mint  a heteroszexuálisoké.

4. Mire a a fiúk és a lányok elérik a serdülőkort, szexuális preferenciájuk valószínűleg már kialakult, bár szexuálisan még nem igazán aktívak.

5. Az interjúalanyok homoszexualitását általában az első érett homoszexuális élményüket 3 évvel megelőző szexuális tartalmú érzések már jelezték, illetve megerősítették. Ezek az érzések a felnőttkori homoszexualitás kialakulásában a kifejezett szexuális aktivitásnál alapvetőbb szerepet játszanak.

6. A tanulmány homoszexuális interjúalanyai gyermek- és serdülőkorban nem szűkölködtek különöséképp heteroszexuális élményekben. Az különböztette meg őket a heteroszexuális csoporttól, hogy ők ezeket az élményeket nem találták kielégítőnek.

7. A homoszexualitás kialakulása és gyermekkori nemi nonkorfomitás között a vizsgálat női és férfi résztvevőinél egyaránt szoros kapcsolat volt.

8. Amennyire a nők és a férfiak pszichoszexuális fejlődése között egyáltalán különbséget lehet találni, a nemi nonkonformitás inkább férfiaknál volt alapvetőbb, míg a nőknél a szexuális preferencia kialakulásában a családi kapcsolatok szerepe volt inkább jelentős tényező. 

(Bell, Weinberg és Hammersmith, 1981)

Korai gyermekkor és kamaszkor

          Az egyik legkövetkezetesebben előforduló tény, hogy a homoszexuálisok többsége már gyerekkorában is mutatott a társadalmi nemmel (gender) nem konformnak tartott viselkedést (Bell et al., 1981) ugyanezt az eredményt kapták kutatók nemrégiben szintén, amikor férfi és női homoszexuálisokról készült gyermekkori videofelvételeket analizáltak. A “pre-homoszexuális” gyerekek, nemüktől függetlenül, sokkal több gender non-konformitást mutattak mint a “pre-heteroszexuálisok”, és ez a viselkedési minta felnőttkorukra is fennmaradt. (Rieger, Linsenmeier, Gygax és Bailey 2008)

            Meleg fiatalok arról számoltak be, hogy már egészen korán tudatában voltak annak, hogy nem egészen úgy viselkednek, ahogy szüleik elvárnák, tudatában voltak annak, hogy viselkedésük nem konform a nemükkel, és sokszor egyértelmű volt az azonos nemhez való szexuális vonzódásuk is (Bell et al, 1981, Rieger et al, 2008). Van rá némi bizonyíték, hogy kiskamaszkorban a maszturbációnak és a szexuális fantáziának komoly szerepe van, abban, hogy ezeket az érzéseket egy bizonyos szexuális orientáció kialakulásának irányába integrálja. (Jenkins, 2010). Nem tisztázott azonban, hogy ez a viselkedés a homoszexuális orientáció kialakulásában játszik szerepet, vagy pedig egy már eleve kialakult szexuális irányultság egyik első manifeszt megmutatkozása.

            A homoszexualitás kialakulásával foglalkozó elméletek gyakran koncentrálnak a serdülőkorra, amikor fontos fiziológiai, pszichológiai és szociális változások zajlanak az egyén életében. A serdülők gyakrabban vesznek részt homoszexuális kalandokban, mint a felnőttek, bár, ezt sokan a pszichoszexuális fejlődés természetes epizódjának tartják és szerintük nem vezet homoszexuális orientáció és identitás kialakulásához. A valóságban azonban úgy tűnik, hogy ezek a serdülőkori szexuális cselekedetek igazából segítenek megerősíteni a homoszexuális identitást (Savin-Williams, 1990, Troiden, 1988) szerint a serdülőkor az az időszak, amikor a melegekben tudatosul, hogy saját nemükhöz vonzódnak, és elkezdik kiélni vágyaikat, megélni vonzódásaikat. Szerinte a férfi homoszexuálisok ezután, 19 és 21 éves koruk között, fogadják el, hogy homoszexuálisok. Ebben az értelmezésben a serdülőkor nem  a homoszexuális irányultság kialaklulásának, hanem sokkal inkább annak  felismerésnek és elfogadásának időszaka.

            A testi érés, és az első szexuális élmények időszaka szintén magára  vonta a homoszexualitás kialakulását kutatók figyelmét. Mivel pubertáskorban  erős szexuális késztetés jelentkezik, azt feltételezték, hogy amikor valaki eléri ezt az életkort, azért lesz  homoszexuális, mert egyszerűen nem fér hozzá heteroszexuális élményekhez. Szerintük a fiatalok ebben a kritikus életszakaszban, általában azonos neműekkel vannak körülvéve, így a szexuális ingerek is innen érkeznek, amelyek kapcsán aztán különféle szexuális játékokba keverednek, és a szexuális örömet, a homoszexuális tapasztalatokkal azonosítják. Ráadásul az önkielégítés ebben a szexuálisan túlfűtött  időszakban megerősíti ezeket a homoszexuális érzéseket, amikor a heteroszexuális élmények még meglehetősen limitáltak. Ráadásul, még az is előfordulhat, hogy a fizikai komponens mellett, a fiatalember egyébként szoros barátságban is van azonos nemű partnerével, és ez az azonos neműekkel szembeni érzelmi prefernciát hoz létre.  (Savin-Williams, 1990).  Itt fontos azonban megjegyezni, hogy a legtöbb homoszexuális tudatában van annak, hogy saját neméhez vonzódik, már bőven pubertáskor előtt (Bell et al., 1981).  Ráadásul , azokban a kultúrákban, ahol a a kamaszkori homoszexualitás  norma,  nincs több felnőtt homoszexuális (sőt, bármilyen hihetetlenül hangzik is: kevesebb van (Baldwin és Baldwin, 1989). Más kutatók pedig épp olyan elméleteket gyártottak, amelyek azt állítják, hogy az egyén pont, hogy nem ahhoz a nemhez vonzódik amelyikkel sok időt tölt, hanem arról fantáziál, az lesz a szexuális vágy tárgya amelyikhez nincs hozzáférése, ahogy Bem mondja (1996), “az egzotikus, és nem az ismerős lesz erotikus”.

Pszichofiziológiai kutatások

            Történetileg a homoszexualitás kialalkulását firtató pszichofiziológiai kutatások a biológiai markerek keresését foglalta magába, és a hetero-és homoszexuális felnőttek pszichológiai különbségeire fókuszált. A homoszexuális irányultság fejlődésének vizsgálata gyakran a férfiak és nők eltérő nemi fejlődéséből indul ki.  A biológiai nem kialakulásának folyamata túlmutat e dolgozat tárgyán, mindenesetre érdemes figyelembe venni azt a tényt, hogy minden embrió egyenlő mértékben képes hím és nőstény irányban fejlődni. Általános vélemény, hogy a fejlődés útját olyan események sorozata befolyásolja, amelyeket az Y kromószóma jelenléte vagy hiánya okoz, a külső és belső nemi szervek és idegszövetek kifejlődésének idejében. (Hernádi 2010).

            A férfi homoszexualitás kialakulásért gyakran valamiféle magzati tesztoszteron hiányt okolnak. Igaz, egy ilyen hiány meglétének oka egyelőre tisztázatlan, sokan az anya stresszes állapotában látják a lehetséges magyarázatot. Az állatvilágban végzett kísérletekben van bizonyíték arra, hogy a terhesség alatti anyai stressz demaszkulinizálja illetve feminizálja a hím nemi viselkedést és agyi morfológiát. (Kerchner és Ward, 1992). E demaszkulinizáció oka az lehet, hogy az agy nemi differenciációjához szükséges tesztoszteron hullám későn érkezik. (Ward és Weisz).   Az emberi vizsgálatokban, a tanulmányok nagy része ellentmondásos eredményekre jutott az anyai stressz férfi homoszexualitás kialakulásában nyújtott szerepét illetőleg. Amikor megkértek homoszexuális, biszexuális és heteroszexuális férfiakat, hogy becsüljék meg a velük való terhesség alatt az anyjukat ért stressz mértékét, a nem heteroszexuálisok magasabb stresszintet becsültek édesanyjuknál, mint a heteroszexuálisok. (Dörner, Schenk Schmiedel és Ahrens, 1983). Sőt, amikor közvetlenül az anyákat kérték meg, hogy emlékezzenek vissza a fiaikkal való terhesség idejére, és becsüljék meg az őket ért stressz fokát, a homoszexuális fiúk anyjai több stresszról számoltak be, mint a többiek, különösen a terhesség második trimeszterében (Elis, 1988). Ugyanakkor egy nagyon hasonló tanulmány (Bailey, Willerman és Parks, 1991) nem talált szignifikáns különbséget a heteroszexuális illetve homoszexuális fiúk anyjait ért stressz szintjében.

            Amíg a megkésett vagy hiányos androgén aktivitás elmélete kielégítő azok számára akik a férfi homoszexualitást valamiféle a férfi és a női heteroszexualitás közötti állapotként fogják fel, addig ugyanez az elmélet éles szebenállásban van azokkal a megfigyelésekkel, amelyek mind a férfi, mind a női homoszexuálisok esetében hipermaszkulinizációt találtak, aminek talán épp a korai fejlődésben bekövetkezett túlzott androgén hatás lehet az oka. (McFadden és Champlin, 2000 in Jenkins 2010). Arra is van némi bizonyíték, hogy azok a nők, akiket magzati korban dietil-sztilbesztrol (DES) hatás ért, ez egy mesterséges ösztrogén, azok felnőtt korban, gyakrabban lesznek homo-, illetve biszexuálisok (Meyer-Bahlburg et al., 1995 in Cole és Cole, 2006), feltételezhetően az ösztrogén  azon szerepének köszönhetően, amit a központi idegrendszer defeminizációjában tölt be.

            Néhány kutató arra a következtetésre jutott, hogy egy a H-Y antigénre adott anyai immunválasz, a fejlődő férfi magzatokban hozzájárulhat a férfi homoszexualitás kialakulásához (pl. Blanchard, 2004). Ez a hipotézis abból a megfigyelésből származik, amit a kutatók a testvérek születési sorrendjének effektusaként írnak le. 1996-ban Blanchard és Bogaert megfigyelték, hogy a férfi homoszexuálisoknak sokkal többször volt idősebb fiútestvérük, mint a férfi heteroszexuálisoknak.  Sőt, a vizsgálatok kimutatták azt is, hogy ez csak a vérszerinti testvérekre igaz (Bogaert, 2006), és ez is erősíti ezt a biológiai nézőpontot. Miközben ez a elmélet meglehetősen erősen alátámasztottnak tűnik, újabb kutatások azt a régebbi nézetet látszanak igazolni, miszerint a gender (társadalmi nem) szerinti viselkedés és  szexuális orientáció összefügg.  Azaz ha valaki homoszexuális akkor a szokásosnál femininebb vagy maszkulinabb a  viselkedése a társadalmi normák szerint, attó függően, hogy férfi illetve női homoszexuális személyről van szó. (Bogaert, 2005)

            Rágcsálókban a luteinizáló hormon (LH) válasza az ösztrogénre nem-specifikusnak tűnik, bár emberekben még nem sikerült maradéktalanul bizonyítani ezt a mintázatot. Glaude, Green és Hellmann (1984) arra jutottak, hogy a beinjektált premarinra (egy ösztrogánszármazék) adott LH válasz erőssége homoszexuális férfiakban nagyjából a heteroszexuális férfiakban és heteroszexuális nőkben található között volt félúton. Ráadásul, a homoszexuális és heteroszexuális férfiak különböztek abban hogy a beadást követően mennyi ideig maradt alacsonyabb a tesztoszteronszintjük. Ez a válasz sok kutató szerint tulajdonképpen elégséges biológiai markerként szolgál a homoszexualitás orientációhoz annyiban, hogy a hipotalamusz- agyalapi mirigy-ivarmirigy tengely szerveződési különbségeit jelölik a hetero- és homoszexuális férfiak között. Igaz, ennek ellentmond az, hogy Gooren (1986) nem talált különbséget az LH szekréció mintázatában  a hetero- és homoszexuális férfiak között. Sőt, Gooren (1986) leírta, hogy az LH szekréció mintázata az emberekben megváltoztatható ivartalanítás vagy nemváltoztató hormonkezelés hatására, ezzel is bizonyítva, hogy ez a válasz, nem a HPG (Hypothalamic-pituitary-gonadal)  tengely eltérő szerveződésének köszönhető.

 

 Agyi morfológia és agyműködés

1978-ban, Gorski, Gordon, Shryne és Southam (in Jenkins, 2010) leírtak egy szexuálisan dimorf területet patkányok agyának mediális preoptikus területén, a kortikomediális magban. Egész pontosan, ez a terület a hímekben nagyobb mint  a nőstényekben, ennek a különbségnek a születéskori hormonális milliőben van szerepe. Ami a mediális preoptikus területet illeti, világos, hogy ennek struktúrája kritikus a hím patkány normális szexuális viselkedésének kialakításában (Hull and Dominguez, 2007)

            Azok az agyi struktúrák az emberben, amelyek dimorfizmust mutatnak régóta felkeltették a kutatók figyelmét, így azokét is, akik ezek és a szexuális orientáció különbözősége között próbálnak korelációt találni. Swaab és Fliers (1985) felfedezett egy területet ez ember hipotalamuszában, ami kísértetiesen analógnak mutatkozik a patkányok imént tárgyalt szexuálisan dimorfikus mediális preoptikus magjával. Aztán Allen, Hines, Shryne és Gorski (1989) mégsem tudták meggyőzően bizonyítani e agyi terület szexuális kétalakúságát, egész pontosa  az anterior hipotalamusz közbenső (interstitialis) 1-es magjáét. (interstitial nucleus of anterior hypothalamus-1, INAH 1) azonban azonosítottak két másik szexuálisan dimorfikus magot a preoptikus-anterior hipotalamuszban, amelyeket INAH-2-nek és INAH 3-nak neveztek el. Levay 1991-ben ezután megvizsgálta, hogy az anterior preoptikus hipotalamusz, egész pontosan hogyan különbözött hetero-, és homoszexuális férfiak között. Levay posztmortem (azaz elhunyt személyeken) vizsgálata  a nők ill. hetero- és homoszexuális férfiak agyából szerzett szöveteket. Míg az INAH-1, és a INAH-2 területek között nem talált szignifikns különbséget, addig az INAH-3 esetében igen. Az INAH-3 dimorfikus volt a két nem között. A férfiaké nagyobb volt, mint  a nőké.

            Levay eredményei megerősítést nyertek az utóbbi időben néhány más kutató által is, akik hasonló eredményekre jutottak. Ők, az egyébként természetesen előforduló hím-orientált kos populációt vizsgálták. A juh hipotalamusz szexuálisan dimorfikus magjának nevezett területe nagyobb a kosokban mint a nőstény juhokban, és nagyobb a nőstény-orientációjú (azaz heteroszexuális), mint a hím-orientációjú (azaz homoszexuális) kosokéban. (Roselli, Larkin, Resko, Stellflug és Stormshak, 2004). E bizonyítékok egy irányba mutatnak, mégpedig arra, hogy a hormonok hatása alatt lévő szexuálisan dimorfikus hipotalamikus agyi területek fontos szerepet játszhatnak az egyén szexuális orientációjában, az előbbi állati modell azért is érdekes, mert a kosok körében nemcsak  természetesen előforduló azonos-nemű partnerrel való szexuális viselkedést találni, hanem bizonyos egyedek esetében egy olyasféle magatartást is, amit úgy írhatnánk le, hogy egyértelmű preferencia az azonos neműekkel való mindenféle interakcióra. (Roselli, Larkin, Schrunk és Stormhsak, 2009).

            Azonban az agy alaki és funkcionális különbségei nem feltétlenül limitáltak a szexuálisan dimorfikus területekre.  A homoszexuális férfiak  szuprakiazmatikus magja nagyobb mint a heteroszexuálisoké, habár ez a terület nem kétalakú a nemek között, azaz a férfiaké és nőké nem mutat különbséget. (Swaab és Hofman, 1990). Az elülső komisszúra szintén eltér a nemi orientáció alapján, anélkül, hogy lenne szignifikáns különbség e tekintetben nők és férfiak között.  (Allen és Gorski, 1992).

            Megfigyeltek globális szerkezeti és funkcionális különbségeket is az emberi agyban aszerint, hogy az egyed hetero-, ill. homoszexuális. A férfi és női homoszexuálisok egy sor kognitív funkciókat érintő performanciában  is különböznek heteroszexuális társaiktól, ilyenek: a térbeli memória,  a mentális rotáció, a verbális fluencia, és az arckifejezések, érzelmek felismerése. (Rahman, Abrahams és Wilson, 2004)

            Az is bizonyosnak látszik, hogy a vizuálisan felkeltett szexuális arousal más idegpályákon fut a heteroszexuális férfiakban mint a homoszexuálisokéban. Míg több agyi terület hasonlóan aktiválódik vizuális ingerre homo- és heteroszexuális férfiakban, addig a baloldali bazális ganglionban található nucleus claudatus, a baloldali anguláris gyrus (agytekervény), és a jobboldali pallidum vagy másnéven globus pallidus kizárólag homoszexuális férfiakban aktiválódik és a jobboldali nyelvi agytekervények, a jobb hippokampusz és a parahippokampális tekervények kizárólag heteroszexuálisokban. (Hu et al, 2008). Továbbá, a jutalmazó rendszer egyes agyi területeinek  szexpartner specifikus aktivációja (a ventrális sztriátum és a centromediális talamusz ebben az esetben) arra a feltételezésre juttatott néhány kutatót, hogy létezik egy ún. funkcionális endofenotípus ami az egyén szexuális orientációját meghatározza (Ponseti et al. , 2006), azóta már azt is kiderült, hogy ez  a létező endofenotípus kiváló validitással jósolja be az egyén szexuális orientációját (Ponseti, 2009).

Genetika

            Pillard és Weinrech (1986) arra jutottak kutatásuk során, hogy a homoszexuális férfiaknak, körülbelül négyszer több homoszexuális fiútestvérük, volt, mint amennyit egyébként a teljes populációban megfigyelhető férfi-homoszexuálisok prevalenciája indokolna. Bailey és Pillard (1991) tanulmányukban kimutatták, hogy a férfi homoszexualitás konkordanciahányadosa 52% egypetéjű ikrek esetében, 22%  kétpetéjűek esetében, és 11% örökbefogadott testvérek között.  A témában megjelent tanulmányok áttekintése után Rodriguez-Larralde és Paradisi (2009) arra jutottak, hogy a férfi homoszexualitás örökölhetősége valahol 0.27 és 0.76 között lehet. 1993-ban egy tanulmány összefüggést mutatott ki a X kromoszóma egy darabja, és a férfi homoszexualitás között (Hamer, Hu, Magnuson, Hu és Patucci, 1993), bár később egy hasonló kutatásban nem sikerült ugyanerre eredményre jutni (Mutanski et al, 2005)

            A közelmúltban, Hamer csoportja a teljes emberi genomot “végigszkennelte”, hogy a férfi homoszexualitást mutató markereket találjanak. Találtak is olyan génekhez kapcsolódó markereket, amelyek fontosak az idegszövetek és a HPG tengely (hipotalamusz-agyalapi mirigy-ivarszervek) szerveződésében,  illetve nemi differenciációjában (Mutanski et al, 2005).  Azt is leírták, hogy a megjelölt gének a homoszexuálisok rokonait nagyobb termékenységgel ruházzák fel (Iemmola és Camperio, 2009, Rahman et al., 2008) vagy, hogy ezek a gének talán összefüggésbe hozhatók azzal a megnövekedett altruizmussal és empátiával amely azokra irányulhat, akik a legnagyobb valószínűséggel szaporodnak. (Salais és Fischer, 1995). Még, ha valaki el is fogadja azt a feltételezést, hogy a homoszexuálisok kevésbé sikeresek a reprodukcióban (Dickemann, 1995), akkor is marad több potenciális magyarázat arra nézve, hogy az evolúció miért tartja fenn a homoszexualitás kialakulásához hozzájáruló gént vagy géneket. (Bereckzei, 2008)

     

 Konklúzió

           A fenntiekben megpróbáltam egy rövid áttekintést adni a homoszexualitás kialakulásával kapcsolatos kutatásokról.  Ez napjainkan is a szexuális fejlődés kutatásának egyik legdinamikusabb, legérdekesebb területe. Láthattuk, hogy a legkülönfélébb tudományok képviselői sokféle irányból közelítették meg a kérdést, és az is biztos, hogy sokféle okból. Mindenesetre, a válasz a dolgozat elején feltett kérdésre: “Tudjuk-e már biztosan miért? - a válasz egy hangos:  “Még nem!”. Bár több fiziólógiai jellemző korrelál a homoszexualitás megjelenésével: a genetikai markerektől, egészen az agyszerkezet és agyműködés eltéréseiig,  a témába magát beleásó olvasó rengeteg ellentmondást talál ezen a fronton. A környezeti hatások tekintetében meg talán még rosszabb a helyzet, hiszen ezek a kutatások sajnos gyakran szolgálhatnak politikai vagy egyházi érdekeket. A problémák ellenére is, úgy tűnik vannak olyan kutatási irányok, amelyek valószínűleg nagy jövő előtt állnak. Ilyen pl. a szexuális orientációt létrehozó funkcionális endofenotípus koncepciójának bevezetése, amivel talán az eddigieknél objektívebben lehet majd mérni a szexuális irányultságot. Az biztos, hogy az egyre  kifinomultabbak neuro-képalkotási módszerek a jövőben nagyon fontos szerepet fognak játszani a különféle szexuális orientációjú emberek agyi működésének vizsgálatában. Az állatvilágban természetesen előforduló homoszexualitással kapcsolatos kutatások szintén ígéretesek, főleg ha azok eredményeit megpróbálják emberi mintán is validálni.  A hímkedvelő kosok mellett, az állatvilágban rengeteg példát találni homo- és biszexuális viselkedésre  Ezek a példák talán közelebb vihetnek minket ahhoz, hogy megértsük: az emberben, hogyan alakul ki a homoszexuális orientáció. Az emberi genom és annak a környezettel való interakciójának egyre tökéletesebb megértése talán rávilágít majd arra a mechanizmusra, ahogy az egyén szexuális orientációja kialakul. És persze, mivel a társadalmi erkölcsök, szokások világszerte változnak, a kultúraközi kutatások is igen fontos szerepet játszhatnak abban, hogy jobban megértsük azon szociokulturális faktorok szerepét, amelyek befolyásolhatják a szexuális orientáció formálódását.

            A szexuális viselkedés és identitás nagyfokú változatossága miatt, talán ésszerű azt feltételezni, hogy a szexuális orientáció és annak eredete egyénenként nagyon eltérő lehet. Van akinél a biológia, van akinél a genetika, másoknál a tanulás vagy a környezet lehet a döntő, illetve ezek bármilyen kombinációja. Kicsit távolabbra vezető politikai kérdés, hogy pusztán a kérdésfeltevés "mi okozza a melegséget" nem politikailag inkorrekt-e már önmagában. Az is lehet, hogy a jelenség egyszerűen csak van, és csak annyiban érdemes és kell magyarázni mint a heteroszexuális viselkedés kialakulását.