Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Lavina - egy házasság krízisei

Scholtz Emília képe
Ellenőrzött szakember

Aki a megingathatatlan házasság lavina szerű elsodrásában szeretne mélyre ásni, annak Ruben Östlund Lavina c. filmjét ajánlom. 

Az első pillanatban mintacsaládnak tűnő négyes szabályos vonalban csúszik le a sípályán, azonban a közöttük lévő viszonyt visszhangozza a néma sípálya hideg sercegése, a megtervezett és jól kiszámított lesiklási útvonal. A család minden tagja kék kezeslábasban pihen, egyszerre mos fogat, talán még ugyanazt is gondolják, és mint valami szabvány uniformis rájuk tapad a kiszámított szerepek jól bevált öltözete. Azonban másnap, amikor betérnek ebédelni egy síelő pihenőhelyre, ahogy megindul a lavina, már semmi sem lesz olyan, mint régen. A lavina lendülete beindítja a kapcsolati dinamika eddig nyugvóponton lévő, jegelt rendszerét. A sztereotip szerepbe nem illő, megfutamodó apa képe felbolydítja a család életét, és a lavina alól felszínre kerülnek a fel nem dolgozott sérelmek. A nőnek a férfiba vetett hite és bizalma rendül meg, a férfinak pedig lecsupaszított énképével kell szembenéznie. Habár a házaspár megpróbálja problémáit egymás között megbeszélni, mindez éppen annyira nem egyszerű, mint a valóságban. Életbe lépnek az énvédő mechanizmusok és párkapcsolati játszmák, a fennálló feszültségre pedig a gyerekek is reagálnak, nem mellékesen kiváló színészi teljesítménnyel. A film egyik jól eltalált fogása, hogy a néző perspektíváját képviselve megjelenik a konfliktusos házaspártól teljesen különböző karakterű szerelmespár, akik felteszik maguknak a kérdést: mi vajon hogyan cselekedtünk volna? A kérdés nehézsége, hogy mindez csupán feltételezés, így énképük a másik értékítéletének van kiszolgáltatva. Mindenki próbál a kényelmetlenné vált szerepéből kimozdulni, és az, hogy ez mennyire sikerül, a lélektani folyamatok megdolgozásán múlik.

A depresszív, mélyanalitikus bergmani éra azonban átalakult, és a skandináv filmek fogyaszthatóságának egyik fontos összetevője a sajátosan abszurd humor lett. A Lavina szikrázó fehér sípályája és hegycsúcsai felett folyamatosan ott lebeg nemcsak a katasztrófa lehetősége, hanem az önmagunkon nevetni tudás képessége is. /megjelent a Lélekemelő 2014.évi számában/