Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Láthatatlan gyerekek - A Michael Jackson "ügy" margójára

Szigeti Ildikó képe
Ellenőrzött szakember

Nem az erőszak, hanem a köré titkolózásból épített fal betegíti meg a bántalmazott gyerekeket. Szinte minden gyerek potenciális áldozat, mégis, jellemzően a bálványimádatra hajlamos szülők csemetéi azok, akiknek esélyük sincs arra, hogy megóvják őket az abúzustól, vagy, hogy észrevegyék, ha megtörtént a baj. Sőt, számos esetben ők maguk teremtik meg az erőszakhoz optimális körülményeket.

Nem tudni, hogy vajon a #meetoo kampány utóhatása vagy sem, a nemrégiben bemutatott, „Leaving Neverland” című film igencsak felkorbácsolta az indulatokat. A Michael Jackson pedofil tettei bizonyítását célzó dokumentumfilm talán még jobban megosztja a négyórás produkció nézőit, mint korábban a szexuális zaklatások kapcsán kialakult, világméretű vita résztvevőit.

Miközben hasonló jelenségekről van szó, fontos, hogy különbséget tudjunk tenni a szexuális zaklatás és a gyermekmolesztálás között. Ha megértjük, miben más a két abúzus, nyilvánvalóvá válhat az eltérő megítélésük. Míg a #meetoo „szimplán” az elkövető és az áldozat szempontja mentén osztotta meg az embereket, addig a Neverlandban történtekről szóló film több megközelítés szerint is értelmezhető. A heves indulatokat magyarázza, hogy olyan kérdéseket is feszeget, amelyekről eddig nem beszéltünk. Nem azért, mert tabu téma, hanem, mert nem volt apropó. Ez pedig nem más, mint a szülői felelősség kérdése. Vajon a történtekben mekkora szerepük volt azoknak az anyáknak és apáknak, akik egy köztudottan labilis sztár gondjaira bízták a gyerekeiket? Vajon kinek az akarata érvényesült, amikor beköltöztek Neverlandbe? És vajon mi a helyzet a névtelen pedofilokkal, akiknek tetteihez az érintett gyerekek szülei ugyanúgy asszisztálnak, mint anno Michael Jackson rajongói?

A szülői bálványimádat gyermek áldozatai

A nem hivatalos meghatározás szerint bálványimádatról akkor beszélünk, ha valaki rajongva szeret. Legyen szó popsztárról vagy más példaképnek kijelölt személyről. Ez utóbbiba ugyanúgy beletartozik a család egyik mintaként követendő tagja, mint egy tanár vagy az erkölcs kétlábon járó szimbóluma, az egyház helyi képviselője. Sokáig sorolhatnánk a példákat, a lényeg mindegyiknél ugyanaz: a feltétlen hit benne és az iránta érzett, határtalan szeretet.
A gyerekek maguktól nem válnak bálványimádókká, legfeljebb kedvenceik vannak. Az extrém sztárolás, az istenítés inkább a felnőttekre jellemző. Nincs is ezzel semmi baj mindaddig, amíg csupán „alanyi jogon” bálványoznak valakit. A problémák akkor kezdődnek, ha az imádatuk tárgyát – jobb híján – úgy akarják „beemelni a családba”, hogy rájuk bízzák a fiúkat vagy a lányukat. Ilyenkor könnyen előfordulhat, hogy a saját gyereküket – lényegét tekintve – feláldozzák a bálványimádatuk oltárán.

Michael Jackson kapcsán könnyű belátni, hogy a Neverlandre küldött gyerekek szüleit a nyilvánvaló jelek sem bizonytalanították el, vakon megbíztak a sztárban. Pontosabban fogalmazva, elvakultan bíztak benne. A közismert sztárokról sokat tudunk. Ismerjük a családját, a szokásait, a kutyáját, a kedvenc ételét, és mindent, amiről a bulvár sajtó hírt ad. A lényeg azonban még a rajongók előtt is láthatatlan marad. A sztárok tehát közismertek, de nem ismertek! Ez lehet a válasz azokra a mostanában egyre hangosabban megfogalmazott kérdésekre, amelyek azt firtatják, vajon mi viszi rá az embereket arra, hogy egy vadidegenre bízzák féltett csemetéiket.

A szülők jóhiszeműségének alapja a bizalom. Meggyőződésük, hogy egy közismert, népszerű ember csak megbízható lehet. Míg általában a bizalomért úgymond „meg kell dolgozni”, addig a sztárokat, a befolyásos személyeket és a különböző szervezetek képviselőit bianco felruházzuk olyan tulajdonságokkal, amelyek alapján megszavazzuk nekik a bizalmat. A bálványimádatra amúgy is hajlamosaknál mindez hatványozottan érvényes, így érthető, hogy a sztárolt ismeretlenre még a saját, amúgy szeretett és féltett gyereküket is nyugodt szívvel rábízzák.

Bizalmi felnőttek hálójában

Igen gyakori, hogy olyan személy bántja a gyereket, akit nemcsak ő, hanem a szülei is ismernek, kedvelnek és tisztelnek. És pont ez az, ami miatt nem, vagy csak évtizedekkel később derül ki, mi történt. Ha olyan személy az elkövető, akit csak a gyerek ismer, sokkal nagyobb eséllyel osztja meg a titkát. Ekkor ugyanis – ha csak kicsit is, de egyszerűbb a képlet, „csak” a szégyen és az értelmezési problémák akadályozhatják azt, hogy elmondja, mit tettek vele, megszabadul a titkától. Ám ha a bántalmazó köztiszteletben álló személy, olyan, aki ismert a családban (netán családtag), a gyerek érzelmi csapdába kerül.
Noha tudja, hogy ami történt, az rossz, ugyanakkor nem képes értelmezni, hogy miképp’ bánthatja az a személy, akit a számára legfontosabb emberek, a szülei ismernek, kedvelnek és tisztelnek. Ez olyan ellentmondás, amelyet egyetlen gyerek sem képes magától feloldani. És ha mindez nem volna elég, a történtekhez mindig hozzátapad a szégyen. A gyermeki gondolkodásban (ideértve a kamaszkort is) az abúzus csakis az ő hibájukból történhetett (hiszen az illető „csak jó dolgokat csinálhat”). Mindezek tükrében már érthető, hogy a gyermekbántalmazások többsége miért marad örök titok, megmérgezve ezzel úgy az áldozatok, mint azok későbbi családjának életét.

Az úgynevezett „bizalmi felnőttek” közé tartoznak a családtagok mellett a tanárok, a nevelők, az edzők, avagy köztiszteletben álló szervezetek vagy egyházak képviselői. És bármilyen furcsa is, de ide sorolhatók a sztárok is. Kiváltképp, ha az adott celeb a szülők kedvence.
A „bizalmi felnőttek” tudatában vannak saját, sokszor korlátlan lehetőségeiknek, legfőkképp annak, hogy következmények nélkül tehetnek bármit… Pontosan tudják, hogy nem kell aggódniuk a lebukás, a megszégyenítés miatt, hiszen – ha valamilyen véletlen folytán az általuk bántalmazott gyerek mégis elárulja, mi történt – úgysem hinne neki senki. Külön bonyolítja a helyzetet az, ha maga a gyerek is kedveli az elkövetőt. Ekkor még könnyebben manipulálható, és szinte biztosra vehető, hogy soha nem árulja el a történteket. A mostanában megismert esetek szinte egytől egyig igazolják az abúzusok e drámai csapda jellegét.

Neverlandon innen és túl

A Michael Jackson farmján történteket feldolgozó dokumentumfilm erősen megosztó jellege leginkább azzal magyarázható, hogy – szemben a #meetoo-val, ahol valamennyi egyéni történet hihető és ezáltal „mesélhető” volt – a popsztár feltétlen rajongói számára hiteltelen az egész, míg a témára valamiért „érzékenyek” szóról szóra mindent elhisznek.

Lehet gyűlölni és lehet szeretni ezt a filmet, egy biztos: akárcsak a #meetoo, ez az alkotás is rávilágított valamire, ami mindeddig láthatatlan volt. Felhívta a figyelmet a szülői felelősség (avagy felelőtlenség), a bizalom kérdésének fontosságára. El kell fogadnunk a tényt, hogy talán soha nem derül ki egyértelműen, hogy mi történt vagy nem történt Neverlandban, hiszen ezeket az eseteket nem lehet rekonstruálni. És el kell fogadnunk még valamit: azt, hogy nem lehet meg nem történtté tenni az abúzust, legfeljebb segíteni lehet az érintetteknek együtt élni a történtekkel, valamint tudnunk kell, hogy nem(csak) a bántalmazás, hanem az azt övező szégyen és titok betegíti meg az áldozatot. A titkok által láthatatlanná vált gyerekek csak mások segítségével válhatnak látható felnőttekké.

Jó tudni, hogy az abúzusra több jel is utalhat. Ha a gyerek
- elutasítja az érintéseket, a megszokott testi kontaktusokat hirtelen kerülni kezdi
- feltűnően „tisztaságmániássá” válik (tudattalanul meg akar szabadulni a mocsoktól, abban bízva, hogy ezzel megtisztul)
- nem akar a bántalmazóval egy helyiségben maradni, kerüli a találkozást
- megváltozik a szexuális érdeklődése (szélsőségesen érdeklődő lesz, vagy szélsőségesen érdektelenné válik)
- módosulnak a társas viszonyai, visszahúzódó lesz