Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

A kontroll és felelősség játszmái

Domján Mónika képe
Ellenőrzött szakember

Korábban is írtam már a felelősségvállalás és a kontroll viszonyáról, de maradt még mondanivalóm a témában. Vegyünk szemügyre elsőként egy személyiségvonást, amely erőteljesen befolyásolja a kontrollhoz való viszonyunkat: ez nem más, mint a Rotter nevéhez köthető külső-belső kontroll fogalma. Amikor valaki úgy észleli, hogy az események következményei nem teljesen a saját cselekedetétől függenek, akkor hajlamos úgy tekinteni erre, hogy a szerencse, a véletlen, a sors, a befolyásos személyek vagy épp a kiszámíthatatlanság miatt következett be, vagyis az őt körülvevő komplex erők miatt, akkor ő a külső kontrollban hisz. Azonban, ha egy személy úgy tartja, hogy az események az ő viselkedésétől vagy viszonylag tartós jellemvonásától függenek, akkor belső kontrollos személynek nevezzük. Természetesen ez egy kontinuum, ráadásul helyzetfüggő is, mégis némi orientációt tud nyújtani azzal kapcsolatban, hogy valaki mennyire érzi úgy, hogy hatással van élete eseményeire. Ez azt is befolyásolja, hogy mennyire vállal felelősséget tetteiért, mennyire próbálja aktívan alakítani kapcsolatait, mennyire keresi a lehetőségeket élete jobbítására, vagy inkább csak tűr és sodródik az árral. Esetleg éppen másokat hibáztat minden bajáért.

Szélsőséges esetben – ha valaki például gyerekként azt tapasztalta, hogy az ő igényeit semmibe veszi, lábbal tiporja a környezete, pláne a szülei – akkor eljuthat oda, hogy elhiszi, tényleg semmilyen lehetősége nincs arra, hogy megszerezze magának, amit szeretne, sőt, még az igényei kifejezését is büntetik. Így jó eséllyel nem veszi észre, de legalábbis nem hiszi el, ha tényleg odafigyelnek rá, s mivel rosszat vár, gyanakvása, passzivitása miatt az eredetileg együttműködő partnerek is lemondanak róla. Annál inkább kihasználják őt azok, akiknek irányíthatósága, önfeláldozása éppen kapóra jön. S ezzel borús világképe újabb igazolást nyert… Ilyenkor érthető reakció a depresszió, az önbántás, függőségekbe menekülés, de ez persze nem segít rajta. Ebben az esetben az illető önmagán kívülre helyezi a kontrollt, és egyúttal a saját sorsának alakításának felelősségét sem vállalja. Félreértés ne essék, ezt nem tudatosan teszi, egyszerűen nincs tisztában a lehetőségeivel.

Speciális csapdahelyzet, amikor valaki olyasmiért is felelősséget vállal, amire valójában nincs ráhatása: ennek eredete lehet egy olyan családi felállás, amikor a gyerekként neki kellett felelősséget vállalnia szülei lelki vagy testi jóllétéért. Ennek egy változata, amikor olyan feladatokat hárítottak rá a szülők, amelyek meghaladják egy gyerek terhelhetőségét, például a kisebb testvérek teljeskörű gondozását, felügyeletét. Az ilyen családban felnőtt gyerekek később is hajlamosak „túlgondoskodni” környezetük szereplőiről, saját igényeiket, szükségleteiket háttérbe szorítva folyamatosan mások problémáin pörögnek, automatikusan az ő szemszögükből tekintenek rá a helyzetekre, és sokszor kifejezetten nehezükre esik kapcsolatba kerülni saját érzéseikkel, vágyaikkal. Sejthető, hogy jó eséllyel kötnek ki aszimmetrikus kapcsolatokban, legyen szó párkapcsolatról, barátságról vagy munkahelyi szituációkról. Érdekes módon a „túlzott felelősségvállalás másokért, kevés felelősség vállalása magamért” gyakran jár együtt…

Ennek ellenkezője, amikor a kontrollt az illető túlhasználja, miközben felelősséget nem vállal az általa kontrollált személyekért, vagy az általa javasolt ötletekért. Ő az, aki pontosan tudja, sőt általában mindenkinél jobban tudja, mit hogyan kéne csinálni. Ha nem fogadják meg a tanácsát, megsértődik, és keresi az alkalmat, mikor köthet bele a „lázadóba”, s bizonyíthatja be, mennyivel jobban járt volna, ha az ő iránymutatásait követi. Ha viszont a másik megfogadja a tanácsát, és mégsem jár sikerrel, készen áll a magyarázat: ez az ő hibája, alkalmatlansága, figyelmetlensége miatt következett be, és pontosan rá tud mutatni, mit rontott el „az a szerencsétlen”. Annak a gyanúja, hogy mindez esetleg nem volt előre látható, vagy éppen az ő tanácsának volt a következménye, természetesen fel sem merülhet.

Viszonylag ritkán találkozom olyan esetekkel, amikor valaki egyszerre vállal túlzott felelősséget és kontrollt is, az ilyesmi talán a túlaggódó szülő jelenségével írható le legjobban. Aki, ha valóban odafigyel a gyermekére, egy idő után észreveheti, hogy túlzásba vitt gondoskodásával – amely esetleg saját szorongásainak kivetülése - egy ponton túl zavarja, akadályozza gyermekét, és ilyenkor hajlandó változtatni magatartásán, vagy legalább képes segítséget elfogadni ehhez. Amikor azonban a gondoskodás inkább a kontroll eszközeként, ürügyeként jelenik meg, akkor nincs szó valódi gondoskodásról, csak annak látszatáról. Ilyenkor a belátásig eljutni roppant nehéz, esetleg lehetetlen az illető számára, mert az egyúttal a kontrollról való lemondással járna.

Épp csak felvillantani tudtam a kontroll és a felelősség témája körüli játszmák közül néhány tipikusat, de talán ebből a néhány példából is kiderült, mennyire fontos tudatosítani, meddig terjed a hatókörünk, és az kényelmes-e nekünk, illetve másoknak. Ennek összehangolása pedig folyamatos figyelmet igényel – saját magunk és a számunka fontos többiek irányában egyaránt.