Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Ki tanítja meg nekünk, hogyan kell élni?

Dr. Gerber Erika képe
Ellenőrzött szakember

Hát, a szülők, az iskola, a média, meg a kortársak – mondhatnánk. (Bár a kortársakhoz is jellemzően a médián keresztül jutunk el). Láthatjuk, hogy több helyről is meríthetünk: az alapokat a családból hozzuk, a tananyagot tanárainktól kapjuk, a médiából meg szinte mindent, amit csak akarunk.

Első azonosulási mintáink, a szülők. Isszuk magunkba a családot, mint itatós a tintát. De mi a helyzet akkor, ha már a kezdetektől nincs jelen életünkben az apa, vagy anya? Tegyük fel, nem is ismerjük, nem láttuk soha. Így nőttek fel sokesetben a háborúban elesett katonák árvái, a túl korán megözvegyült asszonyok/férjek gyermekei, a gyermekeitől „eltiltott” vagy „eltűnt” apák/anyák gyermekei és mindazok, akiknek valamilyen oknál fogva még, „pót-anya/apa” sem jutott. Ők honnan/kitől szerzik az azonosulási mintákat? Az anyáról-apáról alkotott belső képek az „Én-kép” részeivé válnak és iránytűként működnek felnőtt életünkben. Vagy arra megyünk, amerre a tű hegye mutat, vagy eldöntjük, hogy mindenképpen az ellenkező irányban akarunk haladni. (Belső apa,-anyakép valójában egy érzés-esszencia, ami a szülővel szemben táplált érzések összességéből származik). Szükségünk van mindkettőre. A kérdés tehát, az, kiről fessük a képet, ha nincs hozzá modell?

Az esetek többségében apa-hiányban szenvedünk. Ebben az esetben kiről másolhatjuk az élethez szükséges viselkedésmintákat? Vagyis, kivel tudunk azonosulni? Nézzük a lehetőségeket: szerencsés esetben ott vannak a család férfi tagjai. Nagyapák, nagybácsik stb. De kérdés, hogy napjainkban elérhetőek-e egyáltalán a férfiak a család számára? A keleti kultúrkörben ilyen jellegű kérdés fel sem merülhet, mert azok a társadalmak eleve a családi közösségekre épülnek. Ott apák vannak és nagybácsik, és rangidős fiútestvérek, unokatestvérek, akiknek természetszerű kötelezettsége az apa nélkül maradt gyermekek nevelése. A nyugati kultúrák ezt a mintát már nem követik.

Nálunk a családi fészket egyre kevesebben lakják. Anya és gyerek(ek) – ez a mozaik család képlete. Annak idején a háborúban elesett apák gyermekeinek, vagy napjaink fészeklakó csemetéinek az anyák „hozták-hozzák be” a virtuális térbe a hiányzó apát, és teszik élővé a gyermek számára. Pontosabban, a bennük élő szeretett, vagy éppen gyűlölt férfi (a gyermek számára apa) képét építik be mélyen a gyermek lelki világába. Ennek köszönhetően annak a gyermeknek is lesz Apa-képe, aki valójában apa nélkül nőtt fel. Kérdés persze, milyen ez a kép? A tisztelet és szeretet érzéseivel átitatott képek csökkentik a gyermek szorongását, bizalom,- és önbizalomerősítő határúak. Erőt adnak, magabiztosságot.  Ilyen a jó Apa-kép. Ellenkező esetben egy szorongással, bizalom, - és önbizalomhiánnyal küzdő felnőtt cseperedik abból a gyermekből, aki a „rossz” apa képét építette magába. Vigyázat! Az anyától „készenkapott” Apa-kép visszahat az anya-gyerek kapcsolatra! Ha ez a kép a gyermek számára viselhetetlenül negatív, akkor az a gyermeket az őt felnevelő szülővel szembeni lázadásra fogja késztetni!

A szülőről kapott és alkotott ”rossz” belső kép megbetegítő a gyermek számára. Ezt a gyermek nem tudja elfogadni. Hiszen neki jó, erős és biztonságot nyújtó szülőre van szüksége. Ösztönszerűen védekezik a rossz belső szülői kép ellen és a benne élő feszültség hatására alkot magának egy megtartani tudó, ”jó” szülői képet. Hiszen csak ez tudja őt megvédeni a fenyegető valóságtól.  Később persze, amikor már felfogja a realitást, módosul a kép.

A szülői felelősség tehát arra is kiterjed, hogy milyen irányban formálja az apa, vagy anya az ellenkező nemű szülő belső képét a gyermekben. Tudjuk, hogy nem kell ahhoz meghalnunk, hogy gyermekünk a másik szülő-fél negatív irányú befolyásolása alá kerüljön. Elég csak elválni, vagy konfliktussal terhelt házasságban élni!