Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Kedvenc Gyerek

Simon Zoltán képe
Ellenőrzött szakember

Ha Önnek van testvére, gyerekkorában valószínűleg gondolt arra, hogy anyu/apu jobban szerette a másik gyerekét. Vagy fogadta azt a szülői kijelentést kétkedéssel, hogy „mindannyiótokat egyformán szeretünk”. Illetve fordítva: ha vannak gyerekei, mindet egyformán kedveli?

Szülők szeretik a kételyt olyan válaszokkal elütni, mint „persze”, „nem lehet összehasonlítani őket”, meg hogy „mindegyiknek mindent megadunk”. Mikor a gyerek elég kicsi ahhoz, hogy elég őszinte legyen, gyakran foglal állást, hogy „Téged jobban szeretlek, mint anyut”. Később (tipikusan 5-6 éves korra) megtanulja, hogy ez szociálisan/családilag nem elfogadott, hogy nem éri meg ilyet mondani. De attól még igaz. Egyébként, hogyan is tudnánk egyformán kedvelni két (három, négy, …) különböző embert? És itt nem csak egy viszonyulásról, belső állapotról, valamiféle szentimentális mértékről beszélünk, hanem konkrétan ennek kifejeződéséről, bánásmódról.

Ha azt figyeljük, van-e olyan gyerek, aki több figyelmet, törődést, gondoskodást kap, akkor azt kapjuk, hogy a szülők több, mint kétharmadának van kedvence (és nem ugyanaz). Anyák esetében ez gyakran a legidősebb fiú, apák esetében gyakran a legfiatalabb lány (de közel sem mindig). Általában valamilyen fontos tulajdonság mentén meg is lehet nevezni a kedvenc gyereket: legokosabb, legtalpraesettebb, legelesettebb, legérzékenyebb, legidősebb, legfiatalabb. Innen is sejthető, ami most következik: a középső tesók nem indulnak ebben a versenyben jó esélyekkel, ezt több vizsgálat is alátámasztani látszik.

Ez a favoritizmus jórészt nem tudatos. Az ember észreveheti magán, ha elég figyelmes, de nagyrészt evolúciós automatizmusok hajtják. Hasonlóan, mint bizonyos madarak esetében, akik csak az egyik (a legerősebb) fiókát táplálják, a többit hagyják elpusztulni. Természetesen emberek esetében ezek az előnyök nagyon árnyaltan is ki tudnak fejeződni: kicsit több lojalitás, kicsit több figyelmesség, leheletnyivel több közös öröm.

Ha a tudatos, megfogalmazott viszonyulásra vagyunk kíváncsiak, akkor úgy tűnik, érdemes várnunk a szülő megkérdezésével, míg át nem lépnek egy korhatárt, ami felett már utat engednek az őszinteségnek ebben az érzékeny kérdésben. Hetven év körüli hölgyeket kérdeztek arról, van-e kedvenc gyerekük, és ők kevés kivétellel megnevezték egyik gyereküket (Pillemer és mtsai). Talán arra is gondoltak, hogy a „gyerek” 40-50 évesen ezt már könnyen megemészti. A rossz hír azonban, hogy ezeknél a „mama kedvenceinél” magasabb a depressziós tünetek előfordulási aránya. Magasabb szorongásszint, alacsonyabb önértékelés jellemzi őket még életük vége felé is. Ennek a stressz-élménynek az anyához való érzelmi közelség lehet az alapja, esetleg a testvéri féltékenységen, így a stresszesebb környezeten keresztül. Ugyanazek a „kiválasztott” gyerekek azok, akikhez az anyák esetleg tanácsért fordulnak, vagy idős korban a szülők ápolói lesznek.

Fontos szem előtt tartani, hogy ezek a kutatási eredmények statisztikai természetűek, azaz konkrét esetben lényegesebb, amit a saját szemünkkel látunk, illetve amit érzünk. Az elvégzett vizsgálatok is csak körülbelül kétharmadra teszik a kivételezős családok arányát. A szülői szeretetért való testvéri versengés elkerülésének leghasznosabb irányelve, hogy minden gyerek meg tudja találni a „saját, külön helyét” a családban, világban. Azt, amiben, amiért ő kiváló, fontos, szerethető, egyedi.

Azonban a kisgyerekben a kérdés megfogalmazódik, akármilyenek is a körülmények. Kisiskolások mindig meg vannak róla győződve, hogy az ő családjukban van kedvenc, de az esetek többségében tévednek a személyét illetően, ugyanis általában önmagukat gondolják annak.

Természetesen lényeges különbség van azon családi helyzet, mikor a kedvenc kiléte nyilvános, nyilvánvaló, és egy olyan között, ahol ugyan a család minden tagja sejti, merre lejt a pálya, de ezt mindenki még önmaga előtt is titkolja, sőt, erőfeszítéseket tesz a megszüntetésére. (Az utóbbi javára)