Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Katasztrófa pszichológia

Csukás Csaba képe
Ellenőrzött szakember

Bizonyára mindenki emlékszik az öt évvel ezelőtt bekövetkezett japán Fukushima atomerőmű katasztrófára. Ebben az írásban röviden igyekszem bemutatni, hogy mi történt akkor, és hogy az események után milyen szerep jutott a pszichológusoknak.

A Fukushima erőmű katasztrófája a 2011. március 11-i földrengést követően kialakult tsunami miatt következett be.

A tsunami következtében meghibásodott vezérlő- és biztonsági eszközök miatt március 12-től kezdve a három leolvadás következtében radioaktív anyagok kerültek az erőmű közvetlen környezetébe.

Ez volt Chernobyl után a második legnagyobb nukleáris katasztrófa, és egyben a második olyan baleset, amely megkapta a 7-es szintű veszély besorolást. (A 7-es a legmagasabb veszélyeztetettséget jelenti. Olyan nukleáris balesetre használják, amely következtében jelentős mennyiségű radioaktív anyag kerül a környezetbe, amely komoly, hosszú távú egészségügyi és környezeti károkat okoz.)

Mi történt

A Fukushima erőmű hat reaktorból áll, amelyek energiát termelnek. Ezek közül a katasztrófa idején három reaktor le volt kapcsolva (4, 5, 6) feltöltés miatt. Ennek ellenére az elhasznált üzemanyag még hűtést igényelt. A másik három reaktor (1, 2, 3) szabályosan működött.

A földrengés következtében a három működő reaktor vészleállási protokollra kapcsolt, és kontroll rudak segítségével leállították a bennük zajló reakciót. Mivel a teljes erőmű így leállt, nem termelt arra sem energiát, hogy a saját hűtését elősegítő pumpákat üzemeltessék. Ehhez tartalék dízel generátorokat használtak.

Azonban a földrengés következtében kialakult tsunami tönkretette a generátorok nagy részét. A hat reaktor hűtéséből leállt 5 (1-5-ig). A hatos reaktor hűtésére használt generátorok megosztásával a szomszédos 5-ös reaktor hűtését sikerült fenntartani.

A problémát az okozta, hogy a földrengés miatt kialakult legnagyobb hullám 13 méter magas volt, ami átcsapott az erőmű védőfalán, amely 10 méter magas volt. Az alsóbb szinteket elárasztotta a víz, ahol a dízel generátorok voltak. A nagy mennyiségű víz miatt ezek rövid időn belül meghibásodtak.

A hűtést úgy oldották meg ennél a reaktor típusnál (legtöbb reaktornál így működik), hogy folyamatosan friss hideg tengervizet keringetnek a rendszerben, míg a felforrósodott vizet pedig vissza engedik. Ehhez van szükség a szivattyúkra. Ha nincs megfelelő hűtés, az üzemanyag rudak annyira felforrósodnak, hogy átolvasztják a tároló egységet.

A dízel generátorokat nem sikerült üzembe helyezni időben, így március 12-én, amikor a másodlagos biztonsági rendszer (elektromos akkumulátorok) is leállt, három reaktorban (1, 2, 3) megtörtént a leolvadás.

Miközben a munkások a hűtő rendszert igyekeztek helyreállítani, több robbanás is történt. Az első március 12-én az 1-es reaktorban, az utolsó március 15-én a 4-es reaktorban. Valószínűsíthető, hogy ez annak volt a következménye, hogy az üzemanyag rudak magas hőmérséklete miatt rengeteg hidrogén gáz termelődött. Ez a szabad levegőbe kikerülve elérte a robbanáshoz szükséges koncentrációt.

Egészségügyi következmények

Az erőmű katasztrófája során senki sem hallt meg nagydózisú radioaktív mérgezésben, azonban a tsunami következtében a térségben összesen több mint 18 ezren vesztették életüket. Egyes előrejelzések szerint az erőműben történt meghibásodás, és szivárgás következtében nagyjából 10 ezren fogják életüket veszteni.

A kitelepített lakosok között a stressz ötször magasabb volt, mint a többi japán között az erőmű katasztrófájával kapcsolatban.

A 2013-as WHO jelentés szerint az alacsony szintű radioaktív hatások következményeként várhatóan megnövekszik a pajzsmirigy rák esélye. A lány gyermekek esetén a várható 0,75%-ról 1,25%-ra növekszik az esély, a fiú gyermekek esetén ez valamivel alacsonyabb. A terhes nők magzataira is hasonló hatással számoltak.

Az erőművet a baleset után teljesen ki fogják vonni a működésből. Az üzemeltető szerint ez 30-40 évet is igénybe vehet. Hogy megakadályozzák a radioaktív anyagok talajvízbe kerülését, fagyott földdel igyekeznek elzárni a leolvadt üzemanyag rudakat.

Kitelepítés

A kormányzat három zónát jelölt ki a kitelepítéssel kapcsolatban.

Az első a tiltott zóna volt, amelyet egy 3 km sugarú körben jelöltek meg.

A második zóna a 3-20 km-ig terjedő sávban volt, míg a harmadik a 20-30 km-ig terjedő sáv volt.

Az első napon nagyjából 200 ezer embert telepítettek ki az első két megjelölt zónából, majd később még 170 ezer embert a távolabbi területekről. A harmadik sávban lakókat eleinte csak arra buzdították, hogy ne mozduljanak ki otthonról, de végül március 25-én őket is evakuálták.

A középső, 20 km-nél meghúzott zóna határában útzárakkal igyekeztek megakadályozni, hogy bárki szándékosan vagy véletlenül betévedjen a sugárszennyezett területre.

Válaszlépések hatékonysága

A kormányzatot és a TEPCO-t (Tokyo áramellátó vállalata) is felkészületlenül érte a katasztrófa. Később beismerték, hogy a nukleáris katasztrófát előre kellett volna látni, és hogy a nem megfelelő válaszlépések annak voltak a következményei, hogy nem volt egyértelmű a kormányzat és a magán intézmények szerepe egy ilyen krízis idején.

A japán miniszterelnök egy évvel a katasztrófa után 2012. márciusában nyilatkozatban részt vállalt a felelősségben. Úgy fogalmazott, hogy a hivatalokat elvakította a technológiai önhittség, és a biztonságba vetett túlzott hit.

A miniszterelnök szerint az ország nem volt felkészülve egy ilyen mértékű katasztrófára. Elismerte, hogy nem lett volna szabad engedni, hogy az óceánhoz ilyen közel atomerőművet létesítsenek.

Továbbá elismerte a hatóságok hibáját abban, ahogy a krízist kezelték: elégtelen volt a kommunikáció a kormányzat és az erőmű üzemeltetői között, nem volt megfelelő biztonsági szabályozás és a krízis menedzsment is hiányosságokkal küzdött.

Amory Lovins fizikus úgy fogalmazott, hogy a japán rigid bürokrácia, illetve merev szervezeti struktúra nagyban hozzájárult a nem megfelelő válság kezeléshez. Az, hogy az információ ilyen lassan áramlik, mivel a rossz híreket csak késve kommunikálják felfelé, meghatározó része volt a hiányosságoknak.

Japánban az atomenergia egyeduralmának az az egyik oka, hogy az embereket már hosszú ideje nem tájékoztatják az atomenergiát helyettesítő technológiákról, amelyben mind a kormányzatnak, mind a TEPCO-nak jelentős felelőssége van. A másik a természeti erőforrások hiánya.

Nemzetközi hatások

Még 2011 májusában a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA) főnyomozója Japánba utazott. A látogatás eredménye az lett, hogy megállapították, több Japán atomerőmű esetén alulbecsülték egy esetleges tsunami hatását és következményeit.

Úgy tűnt, a katasztrófa hatására alapvetően megrendült az emberek bizalma az atomenergiában. Az IAEA megfelezte a tervezett bővítést 2035-ig.

A katasztrófa következményeként Németország, ahol már elkezdték leállítani az erőműveket, úgy döntött, felgyorsítja a folyamatot, és 2022-ig az összes atomerőművet bezárják.

Olaszországban az emberek 94%-a szavazott az ellen, hogy újabb erőművet építsenek.

Franciaország egyharmaddal tervezte csökkenteni a nukleáris energiát, azonban mindeddig mindössze egy erőművet jelöltek ki bezárásra. Kínai látogatása során a francia miniszter közölte, az atomenergia a „jövő szektora”, és hogy továbbra is legalább az ország energiaszükségletének 50%-át atomerőművekkel kívánják biztosítani. Így úgy tűnik, a franciák esetében a korábbi tervezett csökkentés inkább csak az emberek megnyugtatását szolgálta.

A KPMG jelentése szerint 2030-ig további 653 nukleáris létesítményt terveznek megépíteni szerte a világon.

Hosszú távú hatások

A nukleáris katasztrófák káros pszichés és szociális hatásai súlyosabbak lehetnek, mint magának a katasztrófának a következményei.

Azok, akik a katasztrófa által érintett régióban laknak, nagyobb valószínűséggel szenvednek PTSD-től, depressziótól, vagy érzik magukat stigmatizáltnak. Ezek sokszor a katasztrófa következményeinek túlbecsléséből származnak.

A Fukushima erőmű balesetében közvetlen következményeként senki sem halt meg. Bár előreláthatólag meg fog növekedni a pajzsmirigy rák előfordulása a jövőben, két évvel az események után kiadott nyilatkozatból az derül ki, hogy nem számítanak arra, bármilyen más típusú daganatos betegségnek megnőne az előfordulása.

A legnagyobb probléma a jövőben a kitelepítések miatti stigmatizáció lehet (nagyjából 170 ezren kényszerültek új lakóhelyre költözni). Az emberek keveset tudnak arról, milyen következményei lehetnek az alacsony szintű sugárzásnak való kitettségnek. Dr. Tanigawa jelentése szerint különösen problémás, hogy a nőkben téves elképzelések élnek arról, hogy a leendő terhességükre milyen hatással lehet a Fukushima katasztrófa.

Egy pszichológus szemszögéből

A következőkben Naoto Kawabata pszichológus szemszögéből mutatom be röviden az erőmű katasztrófája következtében szükségessé vált segítők munkáját.

A Kyoto Oktatási Bizottság a Klinikai Pszichológusok Szövetségéhez fordult, hogy ajánlanak szakembereket, akik az Aizu körzetbe evakuált gyerekekkel és tanárokkal tudnak majd foglalkozni. Naoto Kawabata, aki először 1995-ben a Kobe-t sújtó földrengés idején segített, így került a katasztrófa utáni segítők közé.

Az első dolog, ami a pszichológust meglepetésként érte, hogy mennyire „normális” maga a város. A pszichológus túlbecsülte a katasztrófa azonnali következményeit. Semmilyen látható jele nem volt az eseményeknek az itt élők életére. Bár az utazásai során az egyik városban háromszoros, egy másikban tízszeres volt a sugárzás szintje a normálishoz képest.

Az átmeneti szállásokon azonban már más volt a helyzet. A menedéken lévők körében rendkívül magas volt a stressz szint. A szituációt nagyon megnehezítette, hogy gyerekeknek, szülőknek és nagyszülőknek együtt kellett élniük egy kis szobában. Azok az öregek, akik elveszítették a mindennapi rutinjukat, csak feküdtek egész nap depresszív hangulatban. Senki nem tudta, meddig kellett ottmaradniuk.

Naoto úgy látta, nagyon hamar szükség lesz arra, hogy valamilyen rekreációs elfoglaltságot találjanak az evakuáltaknak. Ezt a feladatot egy másik csapat kapta.

A pszichológusoknak több kihívással kellett szembe nézniük: a sugárzásnak kitettség félelmével, a haraggal, amit az emberek a TEPCO-val és a kormánnyal szemben éreztek, a jövő bizonytalanságával, és a szomorúsággal, hogy el kellett hagyniuk az otthonaikat, munkájukat és a közösséget, amiben éltek.

Naoto úgy találta, a PTSD modell nem illik a szituációra. A saját modelljét alkalmazta, amelyet rendszerszemléletű pszichodinamikus modellnek nevez.

A PTSD modell túl egyszerű volt, hogy erre a helyzetre alkalmazni lehessen. Az itt lévőknek ugyanis csak kis része szembesült konkrétan a földrengéssel vagy a tsunamival, a legtöbb felnőtt és gyerek csak a kitelepítés révén szembesült az új helyzettel. Az általuk átélt stressz így jóval összetettebb volt. Például sok családban a felnőtteknek valamilyen módon részt kellett vállalni munkával az új helyzetben, így kevés időt tudtak a gyerekeikkel lenni. A szülők és nagyszülők között gyakori volt a feszültség, mert kis helyen kellett együtt élniük. Mindenkinek különböző helyzete volt, így a PTSD modellt nehezen lehetett alkalmazni. A feszültség azokon a pontokon tört ki, amik már a katasztrófa előtt is gyenge pontok voltak a családi rendszerekben. Ezért Naoto úgy találta, a legjobb segítség, ha a családi rendszert segítenek helyreállítani.

A helyzetet tovább nehezítette, hogy az evakuáltak közel 70%-a valamilyen módon a Fukushima erőműnek dolgozott. Remélték, hogy a továbbiakban is meg lesz a munkájuk, de erről semmit nem tudtak. Ugyanakkor a remény haraggal vegyült, mert ők voltak az elektromos vállalat igazi áldozatai.

Olyan pszichológusokra volt szükség, akik a szülőkkel, tanárokkal és gyerekekkel hosszú távon együtt tudtak dolgozni egy rendszerszemléletű pszichodinamikus nézőpontból. Először meg kellett teremteni a közösséggel a megfelelő kapcsolatot. Azután az áldozatokkal közösen dolgozva kellett megtalálni azt, hogy milyen azonnali segítségre van szükségük, és ha ahhoz nem tudnak hozzá jutni, akkor milyen alternatív megoldások vannak. Amikor már megvolt a megfelelő kapcsolat, akkor lehetett felajánlani a pszichológusi segítséget az egyének szintjén, csoportos formában, vagy akár szervezeti tanácsadás formájában. Nagyon óvatosan kellett eljárniuk a pszichológusoknak, hogy ne avatkozzanak be túlzottan. Úgy találták, sokszor hatékonyabb volt szupervíziót és konzultációt nyújtani azoknak, akik már a helyszínen együtt dolgoztak az evakuált családokkal. A cél az volt, hogy segítsék a rendszert újjá épülni, és növeljék az egyének tudatosságát.

A legtöbb pszichológusnak meg kellett küzdenie a helyzet viszontáttételeivel:

(Viszontáttételnek hívjuk azt az érzést, amelyet a segítő "átvesz" a kliensétől, és ha ezt nem veszi észre, akkor sajátjaként kezeli azt, megnehezítve a saját munkáját, életét is.)

  • a katasztrófa helyzet túlbecslésével
  • a sugárzástól való félelemmel
  • a haraggal az elektromos vállalattal és a kormánnyal szemben

Naoto elmondta, hogy annyira erősek voltak ezek az érzések, hogy ő maga is kötődni kezdett a környékhez. Megmentő szerepben érezte magát, és arról fantáziált, hogy a Fukushima vidékre költözik.

Miután a munkája véget ért, csatlakozott egy esetmegbeszélő csoporthoz Kyotoban. Fontosnak érezte, hogy mind az érzéseit, mind a tapasztalatait meg tudja beszélni más klinikusokkal.

A családjával töltött idő szintén jelentős segítség volt számára, hogy fel tudja dolgozni az eseményeket.

Média

A médiumokban folyamatos híradások voltak 2011. márciusában a katasztrófával kapcsolatban. Március 11-én a legnagyobb online hírportálok „percről-percre” tudósítottak az eseményekről (origó, index, hvg).

Nem telt el sok idő, és újra előkerült Csernobil (1986), és annak következményei. Ez a két katasztrófa volt a legsúlyosabb (7-es szintű) az eddigi történelem során.

Európában és az Egyesült Államokban szintén folyamatos volt a híradás a témával kapcsolatban.

Öt évvel a 2011-es Fukushima nukleáris katasztrófa után az események már nem számítottak kiemelt hírnek az Egyesült Államok lapjaiban sem annak ellenére, hogy a szakértők úgy vélték, az eseményeknek szélesebb körű hatása lesz.

Celine-Marie Pascale szociológia professzor több mint 2000 cikket vizsgált meg a 2011. március 11. és 2013. március 11. közötti időszakból. Az eredményekből kiderült, hogy mindössze a hírek 6%-a szólt a baleset egészségügyi kockázatairól.

Az idei évben ismét előkerült a téma némileg intenzívebben, mivel most van a csernobili nukleáris katasztrófa 30. évfordulója.