Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Iskolakezdés - Hogyan különbözünk együtt-egymástól?

Nádasdy Nóra képe
Ellenőrzött szakember

Szeptember eleje van. Sok kisebb és nagyobb gyermek indult el most egyszer csak az otthon biztonságából ismeretlen gyerekek, felnőttek közé. Olyan új környezetbe, amit egy idő után ő ismer majd jobban, mint a szülő. De most még igazából egyikük sem. Sokan vagyunk, akik kicsit szorongva-elfogódottan engedjük el őket.

Mi lesz, ha egészen más értékrenddel, más beállítottsággal találkozik, mint amit otthon megszokott? Ha azt tapasztalja, hogy társai családjában egészen más normarendszer érvényes, mint nálunk? Mi legyen, ha hatéves gyermekem azzal jön haza, hogy ebben a korban szerinte már szükséges okostelefon, vagy alsós gyermekem azt meséli, hogy osztálytársainak Facebook-profilja van, vagy bármeddig fenn maradhatnak éjjel, bármilyen filmet megnézhetnek? Az is lehet, hogy kis-középiskolás gyermekem osztálytársai éjszakai szórakozóhelyre járnak. Érdekes lehetőség ez számunkra, hogy elgondolkozzunk saját életünkben a valahová tartozás vágya, a konformizmus, a társas meghatározottság, a csoportnormák kérdésén. Mennyire fontos nekünk magunknak, hogy beálljunk a sorba, vagy mennyire akarunk különbözni? Mennyire determinálja döntéseinket az, hogy elfogadásra vágyunk, meg akarunk felelni? Monitorozzuk-e környezetünk reakcióit, fontos-e számunkra mások véleménye? Lehetséges, hogy gyermekünk ugyanezeken töpreng éppen. És talán nem tudja, hogy számunkra is ismerős problémák ezek.

Talán észreveszi, hogy egy közösségben általában annak van stabil társas pozíciója, aki sok mindenben hasonlít a többiekhez, de bizonyos dolgokban markánsan megkülönböztethető, jellegzetes, egyedi, és ezt vállalni is tudja. Nekünk magunknak mennyire számít mások - szomszédok, rokonok, munkatársak - értékítélete? Hall-e gyermekünk a vacsoraasztalnál tőlünk olyasmit, hogy ismerősöket minősítünk, kibeszélünk, degradáló megjegyzéseket teszünk rájuk? Mi lehet ennek a rejtett üzenete? Talán az, hogy a világon mindenki folyamatos kritika tárgya. Az iskolakezdés kapcsán alkalmunk lehet átgondolni, értelmezni saját viszonyunkat szűkebb és tágabb környezetünkhöz, és úgy általában a társadalomhoz. Mi lehetne ennél jobb apropó ahhoz, hogy világnézeti kérdésekről beszélgessünk, a maga szintjén, gyermekünkkel. Miért van az, hogy xy-ék vallásosak és mi nem, vagy fordítva? Mi ennek a jelentősége számunkra, ha van? Elképzelhető, hogy szorongunk attól, nehogy gyermekünk kimaradjon valamiből, a közösség peremére sodródjon vagy magányos legyen. Mi mozdítja meg bennünk ezt a szorongást, mit idéz fel ez a téma? Mi a saját elképzelésünk arról, hogy hogyan lehet jól érezni magunkat egy közösségben? Tudjuk, hogy a kortárscsoport semmihez sem hasonlítható érzelmi élményeket ad iskoláskorban.

Nyilván mindent meg akarunk adni gyermekünknek ahhoz, hogy a közösség befogadja. De mi lehet ennek a módja? Sok konfliktus várható gyermekünkkel akörül, hogy vajon feltétlenül szükséges-e a többiekkel azonos márkájú táska, cipő stb. beszerzése. Hasonlítani, hasonulni kell-e mindenáron? Biztosíthatjuk-e ezzel saját pozíciónkat? Ha ez felmerül, lépjünk ki az igen-vagy-nem dimenziójából: ragadjuk meg az alkalmat, és induljunk el ezen a vonalon, beszélgessünk! Identitásról, autonómiáról, arról, hogy ki miben más, mitől és mennyire. Mikor éri meg alkalmazkodni, és mikor érdemes saját fejünkkel gondolkodni. Osszuk meg velük saját kétségeinket is akár, hiszen ez egy egész életen végighúzódó téma. Gyermekeink örülni fognak tapasztalatainknak.

Sok osztályközösségben megfigyelhető - főleg hogy már minden osztályban van szülői internetes csoport -, hogy a szülők közti konfliktusok, kommunikációs formák szinte egy az egyben leképezik a gyermekek közti konfliktusokat, csoportfolyamatokat. Érdemes például azon is elgondolkodnunk, hogy mi magunk hányszor hivatkoztunk régen, még gyermekünk pici korában a többiekre mint követendő mintára. "Induljunk haza, nézd, már mindenki hazamegy!" vagy "Ne vedd le a cipődet, nézd meg, hogy senki sincs mezítláb!" Nem azt mondtuk, hogy "Gyere, induljunk haza, sötétedik és el is fáradtunk már mindketten, és még haza is kell jutnunk valahogy", vagy "Ne vedd le a cipőd, lehetnek itt szúrós dolgok". Sokszor mi kínáltuk fel a csoportnormát mint egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen vonatkoztatási keretet. Mit tanítottunk ezzel? Hogy egy viselkedésformát jogosan indokolhatunk azzal, hogy mindenki azt csinálja. Persze ezzel nincs semmi véglegesen elrontva, ez csak egy jó apropó egy kis szülői töprengésre. Hogyan vezethetnénk rá, hogy tervezett akcióit, döntéseit érvekkel indokolja önmaga számára, magyarázatokat keressen, és ne csak körbepillantson, vagy megnyomja a Kérdezzük meg a közönséget! gombot, mint a vetélkedőkben?

És mi hogy állunk ugyanezzel? Külső nyomásra döntünk többször, vagy a saját fejünk után megyünk? Csodálatos lehetőségeket tartogat önmagunk számára, saját önismereti utunkon is, hogy egy formálódó identitású kis emberrel elbeszélgethetünk minderről. Átgondolhatjuk saját társas kapcsolódásainkat, közösségi helyzetünket, az alkalmazkodás és elkülönülés változatait saját életünkben. Ő, akinek mindez még új, talán számunkra egészen meglepő nézőpontokat hoz be a beszélgetésbe. És rengeteget használhat majd fel abból, ha látja, hogy ez egy létező téma számunkra is, és folyamatosan dolgozunk rajta. Segíteni csak úgy tudunk neki megtalálni a saját válaszait, ha mi magunk igaziak, érzelmileg hitelesek, nyitottak vagyunk.