Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Honnan tudhatjuk, hogy jobban akarjuk gyermekünknél?

Tolnai Nóra képe
Ellenőrzött szakember

Ha gyermekünk versenysportol, szülőként az ő autonómiájának és belső kontroll érzésének kialakítása kell, hogy legyen az elsődleges célunk. Fontos, hogy érezzék, a sportjuk az övék, és amit csinálnak, rajtuk múlik. Könnyű beleesni a hibába, hogy bár a legjobb szándékkal, mégis túlságosan bevonódunk, és a saját vágyainkat és szükségleteinket kezdjük ráerőltetni a gyerekre, pedig ezzel személyiségfejlődésüket gátoljuk.

Amikor a szülő a gyerek sikerein keresztül határozza meg saját értékességét, fontosabbá válik neki a sport, mint magának a gyereknek. Mindannyian büszkék vagyunk gyermekünkre, ha sikert ér el, és kiváló valamiben. De azonosulni a gyerekkel a sportban egy olyan csapda, amiben az ő sikerétől kezdünk függeni: ha jó benne, akkor mi is többnek érezhetjük magunkat. A gyerek meg akar nekünk felelni, és könnyen ráérez, hogy muszáj csinálnia, mert mi szülők akkor érezzük jól magunkat, ha ügyesnek láthatjuk őt. Olyan ez, mintha a gyerek kezdené el a szülő rejtett szükségleteit kielégíteni, és önmaga bontakozása helyett a szülei elvárásainak él.

A felelősség az övé!

És milyen jó, hogy az övé, mert ezen keresztül érik a személyisége. Mindig tartsuk szem előtt, hogy gyerek, így felelősséget is egy gyerek szintjén tud vállalni, és ez így van jól. A gyerekekben pszichés fejlődésüknél fogva még nincs meg az a képesség, hogy önindította módon kitartásra sarkallják magukat. Éppen ezért a külső megerősítők szerepe nagyon fontos, legyen szó díjazásról, jó helyezésről, jutalomról, kompetens tekintélyfigurákról, edzőkről vagy példaértékű versenyzőkről.

Ösztönözni és kitartásra nevelni ugyanakkor nem egyenlő azzal, hogy nyomást gyakorlunk rá, és elvárást formálunk abból, amit belső motivációval a tevékenység öröméért végez. Azzal, ha túl sokat beszélünk arról, hogy lehet jobb, mi a hiba, miben és hogy tudna fejlődni, csak azt érjük el, hogy nem hagyjuk gyereknek lenni. Sajnos szinte észrevétlen marad, mert a gyerek könnyen ráérez és alkalmazkodik, mert meg akar felelni. De abban tetten érhető, hogy a mi szavainkkal, a mi nyelvezetünkkel kezd el kommunikálni, és az egészből kivész az öröm.

Nem az edzői vagyunk

Az edző – sportoló – szülő sportháromszögben a támogató szülői háttér és az edzővel való együttműködés nagyon fontos a sportági előmenetel szempontjából. A szülőnek a tartalmi kérdésekben nem, viszont a kapcsolati tényezőkben van, és kell is legyen felelőssége. Tudnia kell, mikor kell a háttérből szurkolni, érzelmi muníciót adni, és mikor kell kiállni a gyerekért.

A kudarcokban együtt kell érezni, és segíteni feldolgozni, a sikerekben együtt örülni és ünnepelni. Teljesen normális, hogy együtt izgulunk, együtt örülünk, és együtt kezeljük a csalódást. Kapcsolódni és együtt érezni azzal, amit tett és átélt, szükséges és fontos, de a fókuszban a gyerek áll, és nem a szülő érzései. A hangsúly azon kell, hogy legyen, amit és ahogy a gyerek tapasztal és érez. Tanulni akkor fog belőle, ha segítünk neki átélni az élményt és megküzdeni a nehéz érzéseivel, vagy osztozni a sikerén és elégedetten vele örülni. És komolyan örülni, nem csak föntről megdicsérni, hogy „jó voltál”, hanem vele együtt kacagni, forgatni a kupát, hagyni, hogy többedszer is elmesélje sikerélményét. Még a legjobb szándékkal intézve sem lesz megnyugtató például a gyereknek, ha azt mondjuk egy rontott verseny után, hogy semmi baj, nem múlik rajta semmi, majd a következő jobban sikerül. Ezzel egyrészt lekicsinyeljük az ő fájdalmát, másrészt bagatellizáljuk a súlyát – mert számára lehet, hogy a világot jelentette az a verseny, és nem a következőn akar szorongani, hogy jobb lesz-e, hanem a mostani fájdalommal szeretne megküzdeni. Egyébként is mitől lenne jobb a következő, ha a mostaninak a kudarcát nem kezeljük a helyén?

Nem tudjuk jobban, mint ő, és nem is érezzük jobban. Amikor helyette akarunk megküzdeni, címkézni vagy érezni, akkor a fókusz nem a gyereken van; az rólunk szól. És ezzel ártunk, mert elvesszük, ami az övé.

A ma gyermekének rengeteg van a vállán: az iskolai kötelességek mellett ott vannak a magánórák, tanuljon nyelvet, de zenéljen és sportoljon is, mert akkor viszi majd valamire az életben. Amikor egy gyerek azt érzi, egy vagy több terület a szülőnek kiemelten fontos, akkor meg akar felelni. Ezzel viszont extra terhet teszünk rá, pedig egyébként is van elég. Minden gyereknek, az élsportolón át a legkiválóbb zenészig szüksége van szabadidőre. Olyan szabadidőre, amikor azt csinál, amit akar, és úgy, ahogy akarja. Strukturálatlan, teljesítménytől független tevékenységekre, amikben csak úgy jó benne lenni.

Ha a saját életünkben nem találunk elég kihívást, nincsenek jelentőségteljes szerepeink a szülőségen kívül, ha nem tudunk elégedettek lenni saját magunkkal, akkor önértékelésünket a gyerek sport- vagy egyéb sikerében fogjuk mérni. Óriási terhet teszünk ezzel rá: ha jól teljesít, boldogok vagyunk, ha kevésbé jól, akkor boldogtalanok és csalódottak.  A pályán és a versenyen épp elég az izgulással megküzdeni, az extra nyomást, hogy ezen múlik a mi önbecsülésünk, le kell vennünk a gyerek válláról. Ha azt látja, hogy édesanyja szorong és aggódik, akkor azt fogja érezni, hogy ő nem áraszthatja el a saját érzéseivel, hiszen ott vannak neki az övéi, azokkal se bír el. Nem pusztán egyedül marad velük, ráadásul mindent el fog követni, hogy ne okozzon csalódást, sőt, hogy mérsékelje a szülő aggodalmát.

Reális jövőkép – csak kevesen lesznek bajnokok

Be kell látnunk, hogy még fiatal kiemelkedő tehetségek esetén is nagyon nehéz bajnokká válni. Sokan vannak, akik például testi adottságaiknál fogva erősebbek és nagyobbak kortársaiknál, és sikereiket ennek a testi erőfölénynek a kihasználásával könnyedén elérik. Ez nem csorbít az eredmény és a befektetett munka értékén, de észre kell vennünk, hogy a különbség könnyedén elillanhat egy-két korosztályt feljebb lépve, amikor a többiek már behozzák a testi lemaradást.

A sport testi-lelki egészségelőnyei és az élethosszig fejlődés viszont elkísérik majd. Éppen ezért nem szabad elvenni a sport intrinzik jutalmát, vagyis azt, hogy magáért a tevékenység öröméért jó csinálni. Az, hogy egy fiatal sportol, önmagában eredmény és a fejlődését segíti. Kialakul a szabálytudat, a kitartás, alázat és állhatatosság, a belső kontroll érzése, továbbá remek terep az autonómia kimunkálására. Hagyjuk, hogy ő csinálja, és bízzuk az edzőre, esetleg sportpszichológusra a fejlesztő munkát.

A túl sok edzőtáborral csak ártunk, a nyári szünetben akár a sporttól teljesen eltérő kikapcsolódás nagyobb ugrást hozhat a fejlődésben a következő szezonra nézve. Felnőttként is nagy szükségünk van a pihenésre, kiszakadni a munka mókuskerekéből, elmenni valahova lazítani. Ez gyerekeknél kiváltképp igaz. Egy olyan környezet, ahol folyamatos a teljesítmény-elvárás, nem hogy nem fejlesztő, de visszahúzza a gyereket, szorongóvá, bizonytalanná teszi, és megszilárdíthatja benne az alkalmatlanság érzését, ami felnőttkorára is kihat. Különösen azoknál a gyerekeknél, akik egyébként is szeretnek jól teljesíteni és összemérni magukat kortársaikkal – nem véletlen hogy képesek elköteleződni a versenysport mellett – azt láthatjuk, hogy nagyon sokat bírnak. Ám a teljesítőképességüknek van határa, még ha nem is látjuk rajtuk kívülről, mert meg akarnak felelni, meg akarják csinálni. Szülőként nagy felelősségünk van abban, hogy tudatosítsuk ezt a határt, és ne terheljük túl a gyereket. Túl sok verseny a fejlődés korai szakaszában összenyomja a gyereket, és gátolja személyisége érését. Az erőfeszítést jutalmazzuk és értékeljük, de hagyjuk meg a gyereket a saját ritmusának megfelelően fejlődni. Lehetséges, hogy időközben kiderül, mégsem versenysportra, különösen nem élsportra termett – ez végül mégis a személyiségfejlődésének egy nagyon fontos állomása.