Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Hogyan szokjunk le/fogyjunk le/szokjunk rá?

Simon Zoltán képe
Ellenőrzött szakember

Ez az írás arról szól, hogyan változtathatunk egy-egy életviteli szokáson, illetve hogyan kaphatunk ehhez, szerencsés esetben, döntő segítséget. Elsősorban olyan elhatározásokra, tervekre vonatkozik, mint például egy étrend vagy edzésterv betartása, lefogyás, dohányzás abbahagyása.

Az emberi természetbe bele van kódolva az a törekvés, hogy minél kiszámíthatóbbak legyünk, illetve, hogy annak is tűnjünk. Ha megígérünk valamit, (minél nyilvánosabban tettük, annál inkább) törekedni fogunk arra, hogy be is tartsuk. Ha valaki elköteleződik egy ügy iránt, például aláír egy támogatói nyilatkozatot a ház közös kertjének átalakításáról, vagy kitölt egy nyereményjátékon egy szelvényt, hogy miért a persil a kedvenc mosópora, akkor ezt követően nagyon valószínűvé válik, hogy alkalomadtán tenni fog a kert átalakítása érdekében, illetve persilt fog vásárolni. Ez egy számtalan vizsgálattal alátámasztott, tudattalanul működő ösztönkésztetés… amit előnyünkre is használhatunk.

Egyik leglátványosabb példája ennek a konzisztenciára törekvésnek az amerikai esküdtszékek működése. Tekintsük azokat az eseteket, amikor az esküdtszéknek konszenzusra kell jutnia az ítélethozatalhoz. Két kimenetel lehetséges, attól függően, hogy ez sikerül-e a rendelkezésre álló időn belül, vagy sem. Azon esküdtszékek között, ahol egymás előtt, nyilvánosan, kézfeltartással kell szavazni sokkal gyakoribb a „hung jury”, azaz amikor nem tudnak dűlőre jutni, mint amikor a szavazás titkos. Ha egy személy már vállalta a véleményét, letette a garast, akkor az ösztönei arra sarkallják, hogy ragaszkodjon az álláspontjához.

Mi köze van ennek mondjuk a leszokáshoz? Egy, a szakirodalomban megjelent eset (Cialdini, 2008): cigarettáról való leszokással hosszú ideje próbálkozó nő kis kártyákat készíttetett, a következő felirattal: „Soha többet nem dohányzom.” A kártyákat pedig átadta minden, számára fontos ismerősének: szüleinek, testvéreinek, munkatársainak, főnökének, szomszédjának, volt férjének. Ez a nő saját bevallása szerint különösen ügyelt a megítélésére, és büszke volt arra, hogy mindig betartja, amit ígér (ilyet sokan gondolnak/mondanak magukról, ez nem tette ezt a nőt különlegessé). Számára ez a nyilvános felvállalás jelentette a leszokást, bár ezúttal sem volt könnyű, de sikerült abbahagynia a dohányzást. Módosította az önképét, az identitását: attól a pillanattól kezdve, hogy elhatározta, hogy nem dohányzik, majd pedig, hogy erről a számára fontos embereket tájékoztatta, ő lett az, „aki soha többé egy szálat sem szív”. Elhatározásában hirtelen támogatni kezdte őt az evolúciósan beleépült mechanizmus, a kiszámíthatóságra, konzisztenciára való törekvés. Fontos, hogy nem ígéretet tett magának (pláne nem másnak), ugyanis a „Megígérem!”-helyzet egyfajta alávetettségi helyzet, szülői-gyermeki viszony, ami ellen az egészséges emberben ellenállási impulzusok keletkeznek.

Hasonló a helyzet természetesen, ha diétát, étrendet, edzéstervet szeretnénk követni. A „Milyen jó lesz majd ha nem eszem cukrot/futni kezdek rendszeresen!” egy fantáziakép, rosszabb esetben egy üres mondat. A „Milyen jó, hogy már nem eszem cukrot (már most sem!)!” viszont egy öndefiniálás. Bár az agyi működés és a gondolati tartalmak viszonyát illetően a tudomány egyelőre a sötétben tapogatózik, de beszédes, hogy más-más agyterületek aktívak e két gondolat(kör) forgatásakor. (Sőt, nagyjából ugyanaz a terület aktív, amikor saját jövőnkről, és amikor másokról (mások jelenéről) gondolkozunk, alátámasztva terveink kapcsán a jelenben maradás előnyeit.)

 Már az is lényeges erőt képvisel, ha csak magunknak leírjuk egy papírra elhatározásunkat (ez a nyilvánosságnak egy nagyon enyhe szintje). Nem csodaszer, de sok, jól dokumentált esetben jelentette ez már a különbséget siker és kudarc között, többek között amerikai leszokási programokban. A Facebook korában pedig a világgá kürtölés, önmagunk újrahatározása csak egy döntés és alkalmankénti, pár soros gépelés kérdése.