Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Hogyan néz szembe a család a gyásszal?

Révész Renáta Liliána képe
Ellenőrzött szakember

A család sohasem csak emberek csoportja, hanem több annál, egy egység, egy rendszer. Ezért a család valamiképp mindig, együtt néz szembe mind a külső, mind a belső problémákkal - részlet a Letakart tükör halál, temetkezés, gyász című könyvből.

A problémákkal való megküzdés sikere több tényezőtől is függ: a családtagok egyéni belső megküzdési potenciáljától, a családban betöltött szerepek struktúrájától, az éppen aktuális konfliktusoktól, a családi, - rokoni kapcsolatok állapotától, a családot körülvevő, fontos referencia csoportoktól. Mindezek mellett a család teherbírása problémamegoldó képessége viszonylagos állandóságot mutat, és szoros kapcsolatban van a házastársak alkalmazkodási készségével.(Cseh Szombathy 1979 Idézi Komlósi Piroska (1989)

Ha a család krízisben van
A gyász, a hozzátartozók elvesztése több szempontból nehéz feladatot jelent minden család számára. Ugyanis a gyász alapvetően egy intrapszichés (belső) folyamat, mindenkinek egyénileg, lelke mélyén kell átmennie egy folyamaton, egy változáson a veszteség során, másrészt viszont fontos, hogy a család együtt is kialakítson gyászreakciókat, melyet közösen élhetnek meg. Ez a kettősség okozza a legnagyobb nehézséget. A gyász szakaszai egyénileg meghatározottan haladnak. Mivel ezt az emberek többsége nem ismeri, így nehéz tekintettel lenni egymásra és összehangolni az igényeket. Ezen szakaszokról egy fejezet külön foglakozik könyvünkben.
Mivel a gyász egy úgynevezett normál krízis állapot, mely elnevezés arra utal, hogy mindenki életében előforduló, és mindenki számára nehéz megpróbáltatást jelentő állapotról van szó. A krízis során a család többféleképpen nyújthat segítséget, de a segítő funkciók hatékonyságát befolyásolja, hogy nyílt e a kommunikáció a családtagok között, van-e közös nyelv. A generációk között élő –e a kapcsolat, van-e kölcsönösség az egymás közötti kapcsolatokban, van-e felelősségérzet egymás iránt, elfogadják-e a családi kontrollt, van –e egyetértés a család és a tágabb társas kulturális közeg között. Amennyiben az említett feltételek hiányoznak vagy elégtelenül működnek, akkor a család nem képes kivédeni a kríziseket és azok elmélyülhetnek.

Amennyiben a család megfelelően működik akkor képes segíteni. Egyrészt a felmerülő negatív érzelmek (szorongás, bűntudat, depresszió, düh, szégyenérzés) miatt a családtagok energiája csökken így kevésbé képesek szembenézni, szembe szállni, a nehézségekkel, a család pedig erőt, támogatást és bíztatást nyújthat. Másrészt a krízishelyzet frusztráló is lehet, melynek hatására regresszív, (néha infantilis) lelki megoldásokat keresünk, és nehezen találjuk az adekvát, helyzetnek megfelelő megoldási módokat. Ilyenkor a család szolidaritása, szeretete javíthatja a frusztrációtűrést, és érettebb megoldások megtalálására sarkallhat minket. Ezek a krízisek lehetnek veszteségek is, melyek sokszor értéktelenség érzést váltanak ki a családtagokból, ezt a család a szeretet, megértés, a stabilitás, biztonság, valahová tartozás érzésével ellensúlyozhatja, mely segíti, megkönnyítheti a fájdalmas élmények feldolgozását is.

A veszteségek
„Veszteségérzést jelent a emberek számára minden olyan dolognak vagy tulajdonságnak eltűnése, megszűnése, amely az egyén számára fizikai, érzelmi vagy pszichológiai szempontból jelentős volt” (Komlósi Piroska 1999) . A veszteségek: betegség (egészség elvesztése), fogyatékosság (bizonyos „életesélyek” elvesztése), egzisztenciális veszteségek (pozíció, hatalom, tulajdon, hagyományok, közösségek), munkanélkülivé válás, pszichikus veszteségek (önértékelés, önbecsülés, bizalom, biztonság vesztés.
Az előbb említettekkel szemben veszteség említésekor általában a hozzátartozók elvesztését értjük (barát, szülő, házastárs, magzat, gyermek) a veszteségek lelki dinamikája folyamata azonban nagyon hasonló és egymásra is hatással van.

Hogyan reagál a család a veszteségre?
A gyász különféle reakciókat vált ki belőlünk, (mivel egy másik fejezet részletesen tárgyalja, ezért itt csak megemlítem ezeket) fájdalmas levertséget, csüggedést, a külvilág iránti érdeklődés megszűnését, a kapcsolatok elhanyagolását, új kapcsolatok kialakításának képtelenségét, elfordulást minden olyan tevékenységtől, ami nem az elveszett személlyel kapcsolatos. A családi reakciók módosíthatják az egyéni reakciókat, tompíthatják azokat, és megvédhetnek a patológiássá válásuktól.
Ha az egyik családtagban a tagadás reakciója dominál, a realitással való szembe nézést kerüli, a család többi tagján sok múlik, hiszen reagálásukkal befolyásolhatják ezt. Amennyiben a család kiszolgálja, hagyja ezt az elzárkózást a valóságtól, akkor egyrészt konzerválja ezt a szakaszát a gyásznak, másrészt ők maguk is lemondanak a társas érintkezésekről, izolálódnak és csak a régmúlttal, az emlékekkel foglalkoznak. A tagadás egy jól ismert elhárító mechanizmus, mely egy általános reakció móddá is válhat. Mint a legtöbb primitív elhárító mechanizmus, általában nem segíti a hosszú távú feldolgozást, a gyász érzelmi átdolgozását., mert abban segít, hogy a realitással ne kelljen szembe nézni, így attól megvédje a személyt (Amit tagadok az nincs, ha nem beszélünk a gondokról, akkor azok nincsenek is. Ha nem beszélünk szeretteink haláláról, akkor mintha nem is haltak volna meg.)
Ezzel szemben az izoláció, az egyedüllét keresése bizonyos időszakban segítheti a belső gyászmunkát. Segíti az elmélyülést. Ez a két mechanizmus gyakran együtt jár, összekapcsolódik.
Másik fontos jelenség, hogy az elhunyt személyt a hozzátartozók idealizálják, ennek egyik mozgatója a bűntudat, amely mindig növeli a gyászreakciók érzelmi szintjét, erősségét. A bűntudat kialakulhat spontán, saját indíttatásból, de gyakran egymást vádolják a családtagok, és egymásban keltenek bűntudatot. Gyermek elvesztésénél ez nagyon gyakori. Elő szokott fordulni, hogy a meghalt testvért idealizáló szülök elhanyagolják érzelmileg az élő gyermeküket, akit kevésbé látnak idealizáltan, mint az elvesztett gyermeket.
Megtörténhet az is, hogy a család a helyettesítéssel próbálja betölteni az űrt, amit a meghalt családtag hiánya okoz. Ez történik amikor a szülőpár a veszteség után kis idővel új gyermeket vállal. (Ennek káros hatásairól Kovácsné Török Zsuzsa részletesen beszámol a perinatális gyásszal foglalkozó fejezetben.)

Gyakran az egyik idős szülő elvesztésekor fordul elő, hogy az itt maradt szülő egészségét a gyász megrendíti. Természetesen testi tünetek is kísérhetik a gyászt, mely újabb átrendeződést kíván a családtól, mikor a beteg szülőt ápolják, vagy éppen magára hagyják. Ez dupla megterhelést jelent a többi családtag számára, hiszen ők is gyászolnak, ők is megcsappant energiákkal rendelkeznek, a beteg ápolása pedig újabb energiákat igényelne, emészt fel. Ha az elhanyagolást választják, az szintén nagy kihívást jelent a család számára, újabb konfliktusokat generál, növeli a stresszt, a feszültséget. A gondoskodás mintegy prolongálja, elhalasztja a gyász lehetőségét, nem hagy lehetőséget a befelé fordulásra, az elmélyülésre a belső feldolgozásra. Ilyenkor szoktak jóval később jelentkezni a gyász érzelmi megnyilvánulási. A testi tünetek a halottal való identifikációból is eredhetnek, ahol az elhunyt személy halálát megelőző betegségek, jelennek meg a gyászolónál.
Sokszor megtörténik, hogy a legközelebbi hozzátartozó (férj, feleség) rövid időn belül követi az elhunyt hozzátartozót a halálba, néha akár öngyilkosság árán is. A férfiak nehezebben alkalmazkodnak az egyedülléthez, új feladathoz, nehezebben képesek magukat ellátni.

A családra destruktívan, rombolóan is hathat a gyász. Amennyiben a negatív érzések, indulatok csökkentésére nincs mód, a kommunikáció súlyosan sérül, nem tölti be funkcióját, akkor a felek eltávolodnak egymástól magányosak lesznek, külső segítséghez fordulnak, a munkába vagy új kapcsolatba menekülnek, esetleg válást kezdeményeznek vagy pótszerekhez folyamodnak (alkohol, drogok, gyógyszerek).
Természetesen a család hatékony segítséget is képes nyújtani a gyászban egymásnak. Minden olyan cselekvés segítő, amely azt sugallja a másiknak, hogy bátran elmondhatja érzéseit, az élményeit megoszthatja a többiekkel, vagy ha igényli bezárkózhat de a többiekre bátran számíthat, elfogadják olyannak amilyen, és támogatják. A családot egyéb körülmények is segítik a gyásszal való megküzdésben, ha már vannak tapasztalatai korábbi haláleset kapcsán, pozitív életszemlélettel, esetleg vallásos hittel vagy, vallásos gyakorlattal rendelkezik. Ha általánosan jó önértékelés jellemzi, és jól működő társas közeg övezi, mely befelé is hat, és mindemellett rendelkezik egy anyagi biztonsággal is. Ha a család képes a gyász folyamatot együtt átélni, befelé fordulni, az érzelmek szabadabb kifejezését elősegíteni, akkor a gyász előhív múltbeli eseményeket, emlékeket, elővetíti a jövőt, és mozgósítja a családi erőforrásokat „Most gyakrabban kell, hogy összejöjjünk, beszéljünk egymással”. Általánosságban is igaz, hogy az úgynevezett nyitott, jól működő családok, a fejlődés irányába mozdulnak el. Vagyis élnek a gyász élménye által nyújtott kihívással, és azt javukra fordítják. A múltat a jelennel és a jövővel kapcsolják össze. (Crosby, Jose 1985-86 idézi Komlósi P.1989). Integrálják az elhunyt családtagok örökségét, mind szellemi mind anyagi értelemben és tovább viszik azokat.

A család dinamikus, változó egység, emberek összetartozó szoros csoportja, amely fejlődése során szakaszokon halad át. Melyekben bizonyos nehézségekkel, kihívásokkal kell szembenéznie. Hill a következő nyolc ciklusról beszél, melyeken a család áthalad az életútján:
Az újonnan házasodott pár családja, a csecsemős család, a kisgyermekes család, az iskolás korú gyermekes család, a serdülő korú gyermekes család, a felnövekedett gyermeket kibocsátó család, a magukra maradt, még aktív szülők családja és az inaktív öreg házaspár családja.
Virginia Satir egy másfajta szakaszolást használ, szerinte a családi életciklusok: kezdeti szakasz- gyereknevelés időszaka- család serdülő gyerekkel--a gyerekek elszakadásának időszaka. Egyértelmű, hogy a különbség csak abban mutatkozik, hogy Satir, Hill szakaszaiból némelyeket egy szakaszba sorol.

A kezdeti szakasz
Az éppen létrejött családnak azonnal feladatokat kell teljesítenie, ki kell alakulnia egy új struktúrának, egy új rendszernek. Ennek egyik legfontosabb teendője, hogy közössé váljanak értékek, célok.

A szokások hiánya
Napjainkban a fiatalok nehezen tudják, hogy mit várjanak a házasságtól. A hagyományos házasságban a férfi volt a vezető, a feleség őt követte. A férfi hozta haza az ennivalót, a nő szervezte az otthont és gondoskodott a gyerekekről. Mindketten tudták, hogy mit várjanak házassági szerepüktől. Manapság gyakoribb a partnerszerű házasság, ahogy Dorothy Freeman (1994) fogalmaz, ami nagyobb kihívást és több nehézséget jelent. Az egyéni szerepek és feladatok nincsenek jól definiálva, ezeket, ki kell dolgozni és folytonosan alakítani kell.
A boldogsághoz azonban sem a tradicionális, sem a partnerszerű házasság nem jelent kész receptet. Levy és Monroe (1938) (idézi: Freeman (1994) úgy határozták meg a boldog házasságot, hogy az ugyan nem problémamentes, de valamiképpen képes kezelni a felmerülő problémákat. Ehhez azonban össze kell csiszolódniuk a feleknek, el kell kezdeni az együttélést, ki kell alakítani a férj - feleség szerepeket. Már ez sem biztos, hogy mindkét fél ugyanolyannak képzeli ezen szerepekhez kapcsolódó viselkedés formákat.
Ezek után szembesülni kell a külvilág elvárásaival is, a nagyszülők elvárásaival is. Ekkor kellene véglegesen elszakadni a szülőktől és egy új családot létrehozni, és így egy új viszonyt kialakítani velük. Fontos lenne, hogy a fiatalok felnőtt kapcsolatot ápoljanak a szülőkkel, a házasság semmiképp sem kell, hogy a szülőkkel való kapcsolatok megromlását jelentse. Sokan azonban nem képesek elszakadni, vagy egy új felnőtt kapcsolatot kialakítani. Például Az ifjú feleség naponta akár tízszer is hazatelefonál az anyjának. Esetleg a férj beugrik az édesanyjához a munkából hazafelé mehet, hogy megkóstolja az anyuka által készített süteményeket, csemegéket, az otthoni vacsora előtt. Időnként a nagyszülők is nagyon erős befolyást gyakorolnak az ifjú házasokra. Szinte úgy tűnik nem a fiatalok házasodtak össze, hanem a két szülői pár. Esetleg folyamatos csaták forrásai a rokoni szálak. Éppen ezért a házaspár elszakadásának sikere, sikertelensége a szüleiktől, a kötődés mértéke meghatározza a gyász nehézségét, elhúzódását, lefutását a nagyszülők halálakor.

Régen amikor az emberek inkább a közvetlen környezetükből, azonos településről, azonos vallási hagyományokkal rendelkezőkből választották (vagy kapták) párjukat, így ezek a minták kevéssé tértek el egymástól. Ezért az élet fontos teendőivel kapcsolatosan, előzetes megbeszélés nélkül is jól tudtak együtt működni, tudták mit kell tenniük, kinek mi a feladata. Az idős asszonyok már előre is készültek és rendben tartották a halotti ruháikat, amiben majd eltemetik őket. Egymásnak is segítetteket beteg ápolásakor, a halott mosdatásánál, felöltöztetésénél, siratásánál. A férfiaknak a koporsó, a sír elkészítésében vagy a temetés megszervezésében, megrendelésében volt feladatuk. A gyászruha viselésének idejét, a sír gondozásának, az ott tett látogatás sűrűségét, vagy az esetleges újraházasodás kívánatos és elvárt idejét is szabályozta a hagyomány. (Kunt 1987)
Virginia Satir, könyvében (1996) a családi tervekről szóló fejezetében foglakozik a halállal. Mivel mindenki számára nehéz beszélni a halálról, ezért mindenkit arra biztat, hogy tegyük meg nyíltan és őszintén. Fontos kérdést tesz fel az olvasónak. Vannak-e szabályaink a halálról, a gyászról, ha meghal egy ember, aki fontos volt nekünk, akkor hogyan kell viselkednünk, meddig gyászoljunk?

Valószínűleg mint a tabu témáinkat általában, a halállal, gyásszal kapcsolatos kérdéseket is kínosan kerüljük a családi beszélgetéseink során. Így amikor családot alapítunk és kialakítjuk a terveinket a családi életről, akkor ezt a témát figyelmen kívül hagyjuk. Terveink mindig idealisztikusak és illuzórikusak. Azt szeretnénk, ha a halál mindig elkerülne minket, a szüleinket, gyermekeinket, és esetleg majd valamikor ha nagyon öregek, leszünk, (lesznek), csak akkor kell majd ezzel foglalkozni. Az életünk és így a halál sem ismeri ezt a forgatókönyvet, sokszor, sőt legtöbbször váratlanul tör ránk. Ezért legtöbbször a váratlan helyzettel teljesen felkészületlenül kell szembe néznie a családnak, a fiatal párnak. Ez növeli a stresszt és kaotikusabb hatással van a család egész életére mint amikor fel tud készülni a veszteségre, ha a halálesetet megelőzi a betegség, amikor van lehetőség a bekövetkezőkről beszélni.
Sok pár a szexuális elvárásaikról, előítéleteikről, félelmükről szintén nem beszél. A későbbiekben amikor nehézségeik keletkeznek a szexuális életükben, akkor a beszélgetés gyakorlatának hiányában, kommunikációs űr jöhet létre köztük. Ugyanez történik, a halállal kapcsolatban is. Mivel a téma ma is igen nagy tabu, keveset beszélnek az emberek a halállal kapcsolatos attitűdjükről, érzéseikről, gyászukról. Így a családi élet során bekövetkező haláleset után szembesülnek csak azzal, hogy a párjuk milyen mintákat hozott a családjából, milyen elvárásai vannak önmagával és másokkal szemben ebben a helyzetben.
A gyász során is keletkezhetnek szexuális problémák hiszen a szexuális kapcsolat az intim kapcsolat lényeges összetevője, az egyik fontos funkciója pedig a kölcsönös örömszerzés. Mivel a gyász elején szinte mindenki depresszív hangulatot él át, ezért sokaknál csökken a libidó. Azonban többféleképpen is reagálhatnak a házas felek a stresszre, bánatra. Sokszor előfordul, hogy egyikük, a bánat orvoslásaként vágyna a szexuális élet által nyújtott örömökre. A másik fél pedig összeegyeztethetetlennek tartja a gyászt, a bánatot a fájdalmat és az örömöt. Ez súlyos konfliktushoz, elszigetelődéshez, haraghoz vezethet. Ennek orvoslása azért is nehéz mert bizalmatlanságot szül, így az eddig kezdeményező fél felhagy a kezdeményezéssel, és mire a másik változtatna álláspontján, addigra már súlyos kommunikációs űr keletkezett kettőjük között, mely eltávolodáshoz vezet. Ez pedig újabb negatív érzéseket generál mindkettejükben, frusztrációt, bűntudatot, haragot sértődöttséget.

Gyereknevelés időszaka
„A gyermek központi szerepét abban látom, hogy ő teszi családdá a családot. Addig a házaspár saját eredeti családjának gyermeke volt, most ahogy szülővé válik, újra kell definiálnia önmagát mind a gyermekei, mind az eredeti család számára.” (Sperling és mtsai. 1982)
A névadás sokszor megpecsételő lehet, a gyerekek bizonyos tradíciók alapján rokonaikról kapják a nevüket, például elhunytakról, akiknek halálát nem tudták feldolgozni. Így kaphatta meg egy lány, elesett apja keresztnevét. De kaphatják nevüket regényhősükről, ideálokról, sztárokról. Ezek többé-kevésbé tudatos fantáziák, elvárások, óhajok a névadással kapcsolódnak a gyermekhez, aki ennek megfelelően az élete kezdetétől fogva fontos feladatokat és elvárásokat képvisel. Nyilvánvaló, hogy a kisgyermekeket milyen korán bevonják és kihasználják szüleik a maguk érdekháborújában, hogy a szülők vetélkedésében különböző „szerepeket” kell átvenniük, Richter szerint, megoldatlan feszültségeket is ruháznak át a gyerekre. A családterápiás gondolkodás szerint a gyermekek tünetei azokra a konfliktusokra utalnak, melyektől már a szülők is szenvednek.

Sok szülő megpróbálja eltitkolni a halál létezését a gyerekek elöl. Megakadályozzák, hogy a gyerekek elmenjenek a rokonok temetésére. Úgy rendezik el a problémát, hogy kiiktatják a halált „A nagymama a mennyországba ment” és soha többé nem beszélnek róla. A gyerekek érzelmi életében komoly gátak alakulhatnak ki, ha nincs bizonyosságuk egy szeretett személy haláláról, ha nem segítenek nekik, hogy bánkódjanak a halálon, s beillesszék az életükbe. Sokáig a gyerekek nem fogják fel a halál visszafordíthatatlanságát, így sokszor megkérdezik, mikor jön újra a nagymama, vagy szeretnék játszani a kistestvéremmel. Ez viszont a szülők számára nagyon nehéz helyzet, hiszen mindig emlékezteti őket az elhunyt személyre (nagyszülőre, gyermekükre), így az élő gyerek tűnhet számukra kegyetlennek is. Épp úgy ahogy sok szülő úgy érzi ha a gyereke rosszalkodik azt azért teszi, hogy bosszantsa őt.
Másrészt a gyermekek öröme, játék kedve hamarabb visszatér a bánat közben mint a felnőtteké. Ezzel szembesülni néha nagyon nehéz a szülőknek. Egyrészt, mintha már elfelejtette volna a gyermek az elhunytat (nagypapa, nagymama, kistestvér, szülő). Másrészt nem képesek hasonló vidámsággal (játékkal) részt venni a gyermek játékában, ez mindkettejük számára csalódás. Néha azonban ha sikerül belefelejtkezni a játékba, és örülni, akkor esetleg keletkezhet bűntudat is. Az öröm elfogadása nehéz a gyászolók számára. A gyerekeknek viszont lételemük, igényük.
A szülők hozzáférhetősége a családon belüli kapcsolatokat agymértékben befolyásolja. Lehetnek olyan szülők, akik egymással alkotnak tartós beszűkült kapcsolatot, így a gyerekek a szülői szeretetben hiányt szenvednek. A gyász során ez még nagyobb probléma, a kirekesztettség érzése fokozódhat. A támasz hiánya is súlyosbodhat. Ha a szülő túlságosan hozzáférhető, vagyis a szülőpár kapcsolata nem nyújt megfelelő örömet számukra, akkor mindkét szülő a gyerekhez fordulhat szeretetért. Ez pedig túl nagy teher a gyermek számára. ( folyt köv)