Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Hogyan mondjam meg neked?

Dr. Gerber Erika képe
Ellenőrzött szakember

A párkapcsolati terápiára sokan úgy gondolnak, mint egy intézményre, ahol kívülálló személyek döntik el, kinek van igaza és ki az aki hibázott. Nos, ez még a bíróságon sincs így, (igazságosság szerint osztogatott ítéletekkel pedig sajnos ott sem sűrűn találkozunk.) Párterápiára mindenki a maga igazával érkezik, és megértést vár a terapeutától. Legfőbb célja mégis inkább az, hogy a szakember segítse őt abban, hogy a „másik fél” jobban értse és elfogadja őt.

A terápia kezdetén a párok jellemzően a hétköznapi veszekedésekben használt, rutinná vált mondatokkal indítanak. „Neked sosincs rám időd”, vagy „Te olyan felelőtlen vagy, nem lehet megbízni benned”.

Nézzük meg, mi az az eredeti lélektani szükséglet, amely a mondatok mögött meghúzódik. „Neked sosincs rám időd” – vagyis azt szeretném, hogy többet legyél velem, legyek fontos a számodra, szeress kicsit jobban. József Attila gyönyörűen fejezi ki ezeket az érzéseket Gyermekké tettél című versében.

Etess, nézd – éhezem. Takarj be, fázom. 

Ostoba vagyok – foglalkozz velem.  

Hiányod átjár, mint huzat a házon.

Mondd, - távozzon tőlem a félelem.

Szerelmi kapcsolatainkban hasonló érzéseket élünk át, mint a gyermekek. Biztonságra, elfogadásra vágyunk és visszatér bennünk még a játékosság is. Jól esik egy meleg ölelésben feloldani felnőttkori görcseinket, eloldani a félelemeinket.

De elérhetjük-e vágyainkat vádaskodással, hibáztatással? Vajon, mit érünk el a másik hibáztatásán alapuló párbeszéddel?       

Te olyan felelőtlen vagy, nem lehet megbízni benned”. Valójában azt az érzésemet próbálom kifejezni, hogy újból csalódást kellett átélnem, ezért egyszerre érzek dühöt és szomorúságot. A rossz érzéseket pedig csak fokozzák eddigi játszmáink keserű emlékei: már előre tudom, mi lesz a magyarázat, és azt is tudom, hogy én azt nem tudom elfogadni, mert nincs igazad, mert téged nem érdekel a másik ember, és én már belefáradtam abba, hogy megértessem veled, hogy kellene élned, és belefáradtam a végnélküli vitákba, és most itt ülök veled terápián egy idegen ember előtt, pedig valójában neked kellene itt lenned egyedül, hogy végre megtudd, mi a baj veled…….   Ugye, milyen messzire tudnak szaladni a keserű gondolatok? Most pedig nézzük meg, mit érez az, akinek ezek a mondatok szólnak? A te kezdetű, és a - vagy valamilyen - tartalmú mondatok, ítéletet hordoznak magukban. A rossz ízű minősítések védekezésre késztetnek. Az eredménytelen védekezés pedig meghátrálásra késztet, bezárunk. Nem tudunk, nem akarunk befogadni többet. Személyiség függő módon, indíthatunk hatalmi harcokat, vagy élhetünk a csendes visszahúzódás módszerével is. Akár így, akár úgy cselekszünk, a kommunikáció meghal (és ha a játszma még tovább folytatódik, akkor szép lassan a kapcsolat is).                                                                 

A vádlásra alapozott eredeti közlés tehát nem érte el valódi célját. A „panaszosnak” kielégítetlen maradt az az alapvető lélektani szükséglete, hogy őt a másik megértse, hogy neki fontos az, hogy gondoljon rá.

Akkor, hogy kellene megfogalmazni valódi szándékaimat úgy, hogy mindeközben kielégülhessenek az alapvető lélektani szükségleteim? Ehhez előbb fel kell ezeket ismernem, majd ki kell mondanom magamban a felismert tartalmakat. „Igazából azt szeretném, hogy…” Majd ennek fényében, visszatérek az eredeti érzéshez. „Most csalódott vagyok, dühös vagyok, szomorúságot érzek„. És csak ezután indítom a mondataimat, mégpedig az érzés visszatükrözésével. Úgy kezdem a mondatot, hogy „Én..”. Vegyünk egy olyan alaphelyzetet, amelyben a pár megbeszéli, hogy munka után találkoznak valahol, de az egyik fél nem megy el, nincs ott a megbeszélt helyen. Ebben a helyzetben a tisztázó párbeszédet mindig annak kell kezdenie, aki hibázott. Várjuk meg, mi lesz az első mondata. Ha ez továbbra sem változtat rossz érzéseinken, akkor mondjuk ki azokat. „ Csalódást érzek, dühöt és szomorúságot, amiért hiába vártalak”. Márpedig az érzésnek mindig igaza van. Az érzés nem kérőjelezhető meg. Nem mondhatom azt senkinek, ”hogy ezt te rosszul érzed”, nem lehet jól, vagy rosszul érezni, csak érezni lehet.

Erre a mondatra könnyebb empátiával reagálni, mint arra, amelyik vádlással kezdődik. Ha ez a fajta érzelem-visszatükrözés egy folyamatosan működő kommunikációs technikává vállik, akkor a legtöbb esetben még azt is elérjük, hogy a másik fél érzékenyítődni tudjon az empátiára. Hiszen valahol erre vágyunk.

Persze, nehéz az indulatot fékezni, átgondolni az érzést és mondatokat. Legnehezebb az érzelmileg függő kapcsolatokban (szülő,- gyerek,- párkapcsolatban). Nem is megy könnyen és azonnal, de tanulható.

Párterápiának része az érzések megfogalmazásán és asszertív visszatükrözésén alapuló kommunikációs technika, amelyet ezáltal mindkét fél megismerhet és alkalmazhat. Aki már megérezte saját erejét ebben a típusú párbeszédben, az többé már nem a terapeutától, a szomszédtól, pláne nem saját gyermekétől várja azt, hogy „mondja ki, értessék helyette” azt, amit ő nem tud kimondani, nem tud megértetni, sok esetben még azt is, hogy valójában mit is érez.