Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

A hazugság lélektana - 1. rész - Alapok

Koch Boglárka Lilla képe
Ellenőrzött szakember

„Hazudnunk kell, mert elvárják tőlük, mert nemigen viselik el az igazságot,

és mi sem viseljük el önmagunkat minden ellentmondásunkkal együtt.

Hazudnunk kell, mert félünk az igazmondás következményeitől.”

Popper Péter

 

Bár szüleink és tanítóink arra nevelnek, hogy „hazudni csúnya dolog”, és hogy „mindig legyünk őszinték”, valahogyan előbb, utóbb mégis mindannyian élünk, eme erkölcsileg rossz megítélés alá eső, tevékenység kínálta lehetőségekkel.

De, ha már ennyire életünk része, vajon tudjuk-e, hogy mit is tekintünk pontosan hazugságnak? Vannak-e különböző fokozatai, fajtái, vagy van-e fogalmunk arról, hogy kik és miért hazudnak a legtöbbet?

„A közelmúlt legtekintélyesebb magyar nagylexikona, a Révai szerint a hazugság „annyi, mint tudva, akár szóval, akár csak valami jellel, másnak megtévesztése céljából, annak ellenkezőjét mondani, amit igaznak tudunk” (Nábrády, 2006, 9. o.).

A Magyar Értelmező Kéziszótár (2007) szerint, a hazugság igaztól eltérő adat, vagyis szándékosan, hamis, vagy pontatlan állítás közlése, amiben az igaz állítások mellett, valótlan részek is megjelennek, vagy az igaz részletek olyan összeállítása, amik együttesen hamis összképet eredményeznek.

A hazugság kifejezésére számos szinonimát is ismerünk, melyek: valótlanság, füllentés, blöff, kamu, megtévesztés, lódítás, ferdítés vagy a csúsztatás (Magyar Szinonimaszótár, 2007).

A hazugság témaköre azonban számtalan más tudományterületet is foglalkoztat, érint, mint például az etika, filozófia, vallás. A pszichológia és különböző, valamilyen formában hozzá kapcsolódó tudományok, számtalan hazugságra vonatkozó eredményt írnak le. (Nábárdy 2009, Biland 2013, Ekman 1969, 2009)

Nádrády (2009), ezek közül csak pár területet emel ki, melyek meghatározóak lehetnek a megtévesztés megismerésében. Ilyen például, az evolúciós megközelítés, mely szerint a megtévesztés, és annak leleplezése a túlélés, és a szaporodás esélyeit növeli. Egyedfejlődési szempontból, a hazugságra való képesség alapja, a valóság és a látszat elkülönítése, valamint segít abba, hogy megértsük, mi zajlik le mások fejében. Szociálpszichológiai szemszögből, a propaganda, a rábeszélés, mind érintkezik a hazugsággal, és napjainkban az internet egyre nagyobb teret biztosít a különböző csalások megvalósulásának.

Ám manapság, a legelfogadottabb, és leggyakrabban használt definíciónak, Paul Ekman (1969) megfogalmazását tartjuk, aki az arckifejezések természetére utaló kutatásai során vált ismertté. Szerinte: „Hazugságról, vagy megtévesztésről, akkor beszélhetünk, ha az egyik ember előre megfontolt szándékkal vezet félre egy másikat anélkül, hogy ebbéli szándékára figyelmeztetné a célpontot, illetve, hogy a célpont erre kifejezetten kérte volna.” (Ekman 2009, 27. o.)

 

  1. Hazugság, nemek és életkorok szerint

            Abban a tekintetben, hogy ki hazudik többet, elég makacs sztereotípiák élnek bennünk, melyek szerint, a nők többet hazudnak, mint a férfiak, vagy, hogy a hazugság kifejezetten a felnőttekre jellemző tevékenység, míg a gyerekek őszinték. (Biland 2009)

De Paulo és munkatársai (1996), egy hazugsággal kapcsolatos kísérletre önként jelentkezők, hétköznapjait vizsgálták, mégpedig úgy, hogy naplót írattak velük, olyan mindennapi interakcióikról, amelyek legalább 10 percig tartottak. A naplókban, külön ki kellett térniük az észlelt, vagy elkövetett hazugságaikra. Az eredményekből kiderült, hogy férfiak és nők közt, a hazugságok számát illetően nincs különbség, viszont a hazugságok természetét tekintve van (DePaulo, 1993, 1996, 1998, 2003, 2009; Biland, 2009).

Minden előzetes sztereotípiánk ellenére tehát, tudnunk kell, hogy a férfiak és nők között sem a hazugság gyakoriságát tekintve, sem a hazugságfelismerő képességüket vizsgálva, nem beszélhetünk szignifikáns különbségről. A hazugságuk alapvető motivációjában találunk különbségeket, ugyanis a nőkre jellemzőbb az önzetlen hazugság, míg a férfiak gyakrabban alkalmaznak önző hazugságokat (Smith, Mackie, 2004; Nábrády 2009).

Joggal gondolhatjuk, hogy a hazugság tanulható, és idővel egyre jobban elsajátítható. Lewis és munkatársai (1993), gyerekekkel végzett kísérletek során, próbálta rávenni őket, olyan hazugságokra, melyek a büntetés elkerülését szolgálják. A gyerekeket magukra hagyták egy szobában, melyben egy érdekes játék volt, de megtiltották nekik, hogy a közelébe menjenek, vagy nézegessék, különben büntetést kapnak. A kisgyermekek 90%-a nem tartotta be szabályt, ám ezt csak 38%-uk vallotta be később. Ötévesek közül, viszont egy sem ismerte el, hogy megnézegetette a játékot, vagyis ettől a kortól kezdve bizonyosan hajlamosak vagyunk becsapni környezetünket (Biland, 2009).

 

  1. Mindannyian hazudunk!...De miért?

A fentiekben láthattuk, hogy senki sem kivétel a hazugság gyakorlása alól. Ki többet, ki kevesebbet, valaki csak apró dolgokban füllent, míg mások súlyos hazugságokkal hitegetik társaikat. Ezek után, joggal vetődik fel bennünk a kérdés, hogy miért is tesszük ezt. Miért gondoljuk, olykor jobb megoldásnak a valótlanság állítását? Miért hisszük azt, hogy sokszor egyszerűbb megtéveszteni valakit, mint bevallani az igazat?

Ekman (1969), gyerekekkel és felnőttekkel készített interjúk során, kilenc különböző okot határozott meg, amelyek hazugságra motiválhatják az embereket. Elsőként fontos megjegyezni, hogy a hazugság „elkövetője” választja meg, hogy mit csinál (Ekman 2009/2010), dönthet úgy, hogy igazat mond, illetve hogy nem. A szándékosság, Ekman szerint, alapvető eleme a megtévesztésnek. A hazugság lehet indokolt, ha például nem akarunk büntetést kapni, vagy indokolatlan, abban az esetben, ha megismerünk valakit és a legjobb színben akarjuk feltűntetni magunkat. A hazug maga lehet olyasvalaki, akit a közösség szeret és elismer illetve rossz ember, akit megvetnek. Ennek ellenére vannak olyan esetek, amik nem illeszkednek a követelményrendszerben (Ekman 2009/2010), ilyenek a patológiás esetek, mint a pszichopaták, illetve azok az emberek, akik önmagukat is becsapják (pl. anorexiában szenvedők) (Ekman, 1969).

Ekman (1969) kutatásai során, úgy találta, hogy a hazugságnak alapvetően kilenc különböző motivációja lehet. Hazugságra ösztönözhet bennünket, ha el akarjuk kerülni a büntetést, ha meg akarunk szerezni valamilyen jutalmat, ha meg akarunk védeni másokat vagy saját magunkat, ha ki akarjuk vívni mások elismerését, ha meg akarunk szűntetni egy kínos helyzetet, ha el akarjuk kerülni a megalázottságot, ha fent szeretnénk tartani a privát szféránkat, vagy ha mások feletti hatalmunkat gyakoroljuk.

 

Folytatás következik...