Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Halálfélelem - halál - gyász 3. rész

Dr. Gőgh Edit képe
Ellenőrzött szakember

Miből táplálkozik a halálfélelem?

Három forrásból:

1.      magányból

2.      fájdalomból

3.      a bizonytalanságtól való félelemből

Amikor szeretteink közül meghal valaki, és szívünkbe markol az elmúlás, kétségbeesetten kérdezzük meg önmagunktól:

-          mi az ami tulajdonképpen van és még megmaradt?   (hiszen mindenünk odaveszett !!)

-          a kezdet és a vég között, a kezdet és a vég után kutatok !

-          ha van kezdete az életnek, akkor van vége is…de ez utóbbit nem akarom elhinni, olyan feleletet szeretnék kapni a végére, amely bátorítást adna…de olyan nincs…Ettől még jobban megijed az ember…Még jobban félni kezd…

-          Ha valaki meghal szeretteink közül, azt érezzük, mintha belőlünk szakította volna ki a halál, és tátongó, heves, fájdalmas seb marad utána. Milyen furcsa: abban a pillanatban amikor „neki már nem fáj semmi”, a gyászolónak kezd nagyon fájni – minden !! Igen, mert a halál sokkal több, mintsem hogy megszűnik egy ember életfontosságú szerveinek működése…

-          Egy ember halálát nem csak egyetlen ember szenvedi meg! Aki megszenvedi, azt szíve-lelke legmélyén, egész emberi mivoltában tépázza meg a pótolhatatlan veszteség-élmény.

-          Nagyon magányos, nagyon egyedül van ilyenkor az itt-maradott.

A halál nagyon fájdalmas az itt-maradónak. De a gyász még fájdalmasabb !

Ez a fájdalom nem kikerülhető, nem elkerülhető és nem megkerülhető !

Ezt a fájdalmat nem szabad sem rosszallni, sem legyőzni…mondván, hogy aki hisz a túlvilágban, annak nem fáj… Dehogynem fáj!

Nem hitetlen az az ember, akinek fáj a halál!

A gyász, mint érzelem, teljesen érthető: mert nagyon szomorú, ha szétszakad az a szeretetkapcsolat, amely összekötött valakivel.

Ha erkölcsösnek lenni azt jelenti, hogy ragaszkodunk a jóhoz és elutasítjuk a rosszat, akkor a gyász nagyon is erkölcsös dolog. Mert akit gyászolunk, annak megbocsátunk, s tőle mi is bocsánatot kérünk.

A szeretet olyan megnyilvánulásai ezek, amelyek értékesek és szükségesek.

A gyász fájdalmát nem kiirtani, hanem kezelni kell tudni. Éppen ez a részvét  lényege!

Tudunk részvéttel viseltetni ilyen helyzetekben a másikkal?

Tudunk reálisan – okosan - szeretetteljesen megnyilatkozni ilyen helyzetekben?

Vagy még a találkozás lehetőségét is elkerüljük a halál és a gyász kínjával viaskodó társunkkal?

Talán még a telefont sem merjük felemelni, mert nem tudjuk mit kell, mit „illik” mondani ilyenkor??

Még beszélni sem merünk a gyászról!

Nemhogy a gyászolóval!

Mert ő bizony a kezdeti nagy-nagy lelkesedő telefonhívások után, amelyek fokozatosan ritkulnak és rövidülnek - , akár a személyes látogatások is - mélységesen egyedül maradnak.

GYÁSZ - ukkal…
FÁJDALMUK - kal…
 

Nem szokás manapság – talán még eretnekség is ?? – a gyászról beszélni.

Pedig kell/ene/… (Talán megmozdult már e téren valami, legalábbis a sajtóban és a médiában: Polcz Alaine, könyvek, stb..thanatológia)

 
Kis kitérő a GYÁSZRÓL:

A gyász általában nem a beteg halálával kezdődik, hanem már a rossz hír elfogadásakor… Amikor egyre szomorúbban és letörtebben megyünk haza kórházi látogatásokból…otthon egyre nehezebb a beteg tárgyait látni, arrébb tenni…, közöttük élni…

Időnként átfut az agyunkon: hamarosan meghal…és eszünkbe jut:
Mit nem fogunk tőle többé kapni?

Milyen megszokott mondatát nem fogjuk többé hallani…???

Vagy melyik gesztusa, mosolya, huncutkodó humora fog eltűnni végleg…?

Talán megpróbáljuk utánozni is ezeket… és ekkor rádöbbenünk, hogy máris az emlékek között kutatunk utána…

A búcsúzás fájdalmában az ember csak veszteségről tud vallani, hiszen ilyenkor érezzük át igazán, hogy mit veszítettünk.

Az ember igazából csak akkor tudja meg, mennyire a kapcsolatok függvénye, amikor elveszíti egy közeli hozzátartozóját. Olyan érzés ez, mintha megcsonkolnák az embert, mintha kivágnának belőle egy darabot. Nagyon fáj. Ez a fájdalom a létezők közül a legborzasztóbb fájdalom: mert itt nem a test fáj, hanem a lélek. Ennek a fájdalomnak pedig velejárója a jó ideig tartó vegetálás, majd – nagy sokára – az új, másfajta kapcsolatrendszerben való helykeresés.

A gyász sötétségében csak riadtan tapogatózik az ember.

A gondolatok, érzések belső rövidzárlata homályba borít mindent.

Be kell vallanunk, hogy hit nélkül nem tudunk sem magunkon, sem egymáson segíteni.

De egy igazi, nagy gyász fájdalmában az ember bármiként is próbál az értelem és a hit erejével megnyugvást találni, szívünk mélyén mégis megszólal a lázongó perlekedés!

Miért éppen ő?
Miét éppen most?
Miért épen így?? …
Perlekedjünk nyugodtan !

De annak tudatában tegyük ezt, hogy ebben a perlekedésben csak vesztesek lehetünk.

A ravatalok szomorú csendjébe legtöbbször perlekedve, mindig fáradtan és megterhelten érkezik az ember. A visszahozhatatlan és jóvátehetetlen emlékek terhével együtt mulandó életünk küzdelmeinek fáradtságát is érezzük.

A gyász mindenkor fájdalmas.

A GYÁSZ -nak nálunk nincsen rituáléja. Régen volt. De mára a hagyományai elvesztek, kihaltak. Tabu téma lett. A gyászolás megélését inkább gyengeségnek tekintik az emberek, semmint   igen kemény lelki munkának, erőnek.

Pedig a gyászolás nagyon kemény munka a léleknek! A legnagyobb erőfeszítés, amelybe némelyek bele is roppannak. Ezért /is/ kell szabad folyást engedni a gyász okozta érzelmeknek, hagyni „elgyászolni” , hagyni „meggyászolni” halottunkat… és beismerni saját tehetetlenségünket.

Mindenki másként gyászol.

Azt azért nagyjából mindannyian tudjuk, hogy kb. egy évre van szükség ahhoz, hogy a szeretett személy halálát feldolgozhassuk. Amíg újból elmúlik egy karácsony, egy születésnap, névnap, házassági forduló…stb…nélküle. De ez nem jelenti azt, hogy a befelé megélt gyászmunka eddig tartana… olykor 2-3 év is lehet, de kifelé ebből már alig lát valamit a felületes szemlélő.

A gyász feldolgozásának nagyon fontos része, hogy az itt maradott tudjon beszélni, beszélgetni az elköltözöttről. Ezzel mintegy „kiéli”, mintegy „levezeti” a gyászát. Fontosak az időnkénti családi, baráti beszélgetések, amikor a halottról beszélnek: elmondják emlékeiket, élményeiket, felidézhetik visszatérő mondatait, intelmeit, rezdüléseit. Ha jó a légkör, olyan dolgokat is ki lehet mondani, amely gondolat vagy érzés nagyon feszített valakit, bűntudatot keltett benne. Ha ezeket kimondhatja, ha ezt a közösség megértéssel fogadja, megkönnyebbül.

Sok helyen a gyászév alatt a az ünnepi asztalnál halottnak is megterítenek ma is…

Mindenki úgy gyászol, ahogyan a szíve diktálja.

Fogadjuk el a tőlünk eltérő, a számunkra olykor idegen gyászreakciókat is!

A legfontosabb, hogy ne fojtsuk el a gyászt !!

Ne tegyünk úgy, mintha nem történt volna semmi !!

A fel nem dolgozott veszteségnek, a meg nem élt gyásznak késői következményei lesznek/ lehetnek ! Jorgos Canacakes (1987). szerint a visszatartott szomorúság sokkal súlyosabb tüneteket okozhat a későbbiekben, mint maga a gyász okozta szenvedés: testi betegségek, lézési-, keringési betegségek, emésztési zavarok, alvászavarok, izombetegségek, gyakori fertőző betegségek, stb…

A normális gyász helyébe – elnyomás esetén – később szenvtelenség, elzárkózás, megkeseredés és gyűlölet, a környezettel szembeni sértő, bántó, irigy magatartás léphet. A ki nem élt gyász későbbi búskomorsághoz vezethet.

Nem tesz jót ilyenkor, ha banalitások hangoztatásával próbáljuk „segíteni” az itt maradottat: „szedd össze magad”, „az élet megy tovább”…..vagy „szép halála volt”…”fel a fejjel”…stb.

Hogy az ilyen mondatok, ilyenkor mennyire tudnak fájni, csak az tudja, aki valaha is találkozott ezzel a kínnal.

„Hogy bírnám a fejem felemelni, mikor a fájdalom porig sújtott?….

Az igaz: az élet valóban megy tovább.

De hogyan tovább?
Érdekli ez a buzgó tanácsadókat...?
Aligha.
Hiszen nem is akarnak mást, mint néhány illedelmes, vigasz-közhely elmondása után eloldalogni. Biztosan igazuk van akkor amikor közhelyeket említenek, „nézd a gyerek érdekét”…, de közben elfelejtik megkérdezni, hogy kitartott-e az erőnk? Nem rogytunk-e össze a szenvedés súlya alatt?

Miközben azt mondják, ne zárkózzunk be – ők távol maradnak tőlünk. Mennyi, de mennyi keserű csalódást kell a gyászolónak/szenvedőnek elviselnie… Mert nemcsak gyászolni nem tudunk, de a mások gyászának elviselésére sem vagyunk képesek. Próbálkozunk, de inkább csak esetlenkedő próbálkozgatás amire képesek vagyunk.

Hagyjunk fel a „jó tanácsokkal”, de ne hagyjuk el és ne hagyjuk magára a gyászolót. Szüksége van a megértő, segítő barátokra. Az együtt-érző szeretetre!

Hiszen a gyász nagyon komoly munka. A lélek igen nehéz munkája. Minden, ami azelőtt közel állt hozzánk, kínná lesz, mert csak elhagyatottságunkat, árvaságunkat tükrözi vissza. Óriási erő és idő kell ahhoz, hogy    eljussunk addig, amikor egy feleslegessé vált íróasztal,     a szekrénybe akasztott , de már feleslegessé vált ruhadarabok, a könyvek, amelyekből Ő, az elköltözött oly sokat olvasott,   ne váltson ki kínzó fájdalmat és keserű sírógörcsöt…

Szólni kell a még élő, s talán működő, egyetlen hagyományról, a fekete ruháról. Amely a legkevésbé adja meg a gyász belső mélységét. Ez is értékét vesztette. Sokkal inkább szól a szomszédnak, a falunak, mint a meghaltnak. Mások viszont lelkileg így tudnak azonosulni a meghalttal. Vannak országok, ahol a gyász színe fehér.

Vannak, akik még életükben kijelentik hozzátartozóiknak, hogy „ha meghalok, ne járjatok fektében”, mert sokak szerint mindez merő külsőség. Nem több! De két funkciója azért va:

1.      oltalmat nyújt a viselőjének, mely komoly páncél, így megvéd egy újabb sérüléstől

2.      ugyanakkor magányossá is teszi viselőjét. Távol tartja vele magától az embereket.

A gyászolók egyszerre vágynak is a másik ember közelségére s egyszerre vágynak azok távolságtartására is. E két ellentétes érzelem ilyenkor jól megfér egymás mellett, hiszen az érzelmek teljesen összezavarodnak. És ez nem kóros.

 
Hogyan tovább ?
 
Az élet megy tovább…

Mély sóhajjal neki kell fogni ismét a feladatoknak…

De közben egy kicsit más emberré lettem…

Más emberré lettem ??

Hiszen itt járt a halál és bevágta maga után az ajtót. Úgy hogy majdnem belepusztultam én magam is…

De tanultam belőle?

Hagyott bennem, nekem valami üzenetet?

Sok mindent levetettem magamról, mint egy kinőtt ruhát.

Kissé felülről nézem a dolgokat, apróságokon már nem horkanok fel… Könnyezünk ugyan, de könnyeinken keresztül messzebbre és tisztábban is látok , többet és mást veszek észre a világból…Megtanultam, hogy a világ tele van meglepetésekkel, előre kiszámíthatatlan fordulatokkal, és már észreveszem - ahogyan a költő fogalmazza meg, a „mindennapi csodák”-at is.

Túléltem
Túl – él – tem ! ! !
Más ember lettem !

Hívogat a templom szent és hűvös csendje. Hívogat az orgona hangja…

Más ember lettem abban az értelemben is, hogy jobban észre veszem a többi embert is, akik még tőlem is elesettebbek…

Mi lenne ha saját könnyeimet letörölve megpróbálnám az övéket letörölni…???

Hátha ez a feladatom!

Talán éppen reám vannak utalva …??

Éppen most! És nem a jövő héten…
Össze kell hát szednem magam !

Magammal kell cipelnem törékeny egészségemet, a gyászban megcsappant erőmet.

Tartozom ezzel önmagamnak és tartozom eltávozott szerettem emlékének !

Nem válhatok önmagam árnyékává, madárijesztővé, tehetetlen, gyámoltalan senkivé, környezetemnek terhére nem lehetek.

Hiszen, az élet megy tovább…
Tovább kell lépnünk…

Új lehetőséget kapunk az újra kezdéshez!

El kell indulnunk…
Előre…
Nem könnyű!
 
De:

A lehullott levelek aranyából, a sárga és fehér krizantémokból kell páncélruhát csinálnunk, a temetői Csendből kell erős pajzsot építenünk.

Emlékezzünk mindenre, ami igazán szép és jó volt vele, és hagyjuk veszni mindazt, ami disszonáns volt. Tisztán vigyük lelkünkben – annak is legtitkosabb, legszentebb zugában - tovább mindazt, ami megmaradt róla bennünk. Emlékezzünk arra, ami megvalósult, és képzeletünkben majd folytatjuk, kiszínezzük ami nem valósulhatott már meg: milyen lett volna ha…

„Ha apád ezt megérte volna, de boldog lett volna”… „Ha a nagyi megláthatta volna legkisebb unokáját”… „Ha újra elutazhattam volna vele ide vagy oda”…

Ha lelkünkben – utólag – kiszínezzük ezeket az emlékeket, akkor ott mindig csak szép és nemes dolgok történnek. Sosem rossz! De miért kell ehhez a megrázó halál?

Miért nem találjuk meg a szépet és jót itt és most?

Amíg élünk!

Talán kevesebb bűntudatból és lelkiismeret furdalásból font koszorúra lenne szükségünk…

Miért kell ehhez a halál?

Azért, hogy a megszokottnál is elmélyültebb gondolkodásra, befelé forduló elmélkedésre, csendes töprengésre intsen bennünket! Vagyis a halál tükröt állít elénk !

Nagyon igaz és kegyetlenül őszinte tükröt.

 
Halottak napja mindannyiunkat közös gondolkodásra, múlt, jelen, jövő átgondolásra késztet ez a nap.
Elmélyülünk.
Magunkba szállunk…/Talán…/
És kimegyünk a temetőbe.

A temető tele van fehér krizantémokkal.

Halál – fehérben !

Egy pillanatra a halottak és az élők együtt, egy helyen vannak.

Keresik egymást.

Gondolnak egymásra, de nem érhetik már el egymást!

Ez a tehetetlenségérzet hallatlan feszültséget vált ki.

E feszültséget mégis vállaljuk! Mert vállalnunk kell !

Mindannyian kimegyünk a temetőbe.

Virággal, vagy gyertyával, oly mindegy.

De mindenképp tisztára mosott lélekkel tegyük ezt.

Emlékezünk …

Járjuk a temetőket, szeretteinknek koszorút, virágot, mécsest viszünk. Eső veri a kereszteket, és sárga falevelek hullanak vállunkra. Gyertyák, apró mécsesek szélfútta fényeit védjük tenyerünkkel, aztán letesszük a sírkő legvédettebb sarkába a hajladozó lángocskákat.

Emlékezünk…                                                                                   

Mi visz ki ilyenkor mindenkit a temetőkbe?

-          Tisztelet ?

-          Szeretet ?

-          Hála ?

-          Bűntudat ?

-          Lelkiismeret furdalás ?

-          A hiány-érzet ?

-          Félelem?

-          Kegyelet ?

-          Vagy mindegyik…?

Hiszen a kegyelet nem más, mint a tisztelet és a hála együttesen. Meghatódottság. Nemes elfogódottság. Nagyon mélyen emberi érzés. Emberségünk mértéke. Ahogyan Mácz István fogalmazza: „megóvja szíveinket, hogy szüleink, őseink, eltemetett tanáraink, barátaink fölött, akiknek oly sokat köszönhetünk, könnyelműen ítélkezzünk”.

Megállunk a sírhantnál.

Érezzük, belső-látásunkkal látjuk meghalt szerettünket. Talán még élőbben elevenednek meg bennünk, mint az élők. Egy mozdulat, egy mosoly, egy bátorítás, egy hangsúly, egy kötődés, egy biztatás… egy megszakadt kapcsolat…

Csendben, némán, megilletődve állunk a fejfa előtt, a sírhantnál.

De ne feledjük: a temető csak az emlékezés helye! 

A vigasztalás a hitünkben van !

Álljunk meg elköltözött szeretteink sírja előtt: csendesedjünk el, bocsássunk meg nekik, és mondjunk el értük egy imát: 

      „Adj Uram örök nyugodalmat nékik , és az örök világosság fényeskedjék nekik."