Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Gyógyszer és terápia

Csukás Csaba képe
Ellenőrzött szakember

A pszichoaktív szerekkel kapcsolatban sok a tévhit és az előítélet, ugyanakkor indokolatlanul nagy arányban vannak azok is, akik „feleslegesen” szedik ezeket a készítményeket.

Ebben a cikkben nincs lehetőség az összes esetre és gyógyszerre egyesével kitérni, ezért a készítmények alkalmazásának legáltalánosabb eseteit említem meg.

A hozzám fordulók szájából gyakran elhangzik a következő mondat: „Gyógyszert semmiképp sem akarok szedni.”

Megértem ezt az álláspontot, mert ugye ki az, aki szeretné ezeket a szereket, főleg az esetleges mellékhatások miatt. Ráadásul, aki gyógyszert szed, azt általában a környezete betegnek bélyegzi. Márpedig az, aki indokolatlan mértékben szorong egy társas helyzetben, vagy általánosan üres és motiválatlan hangulatúnak érzi magát, még nem feltétlenül beteg. Ezek a legtöbbször káros környezeti és szociális hatások nyomán létrejött és állandósult állapotok nem tekinthetők betegségnek a szó klasszikus értelmében.

Akkor mégis miért kellhet gyógyszert szedni? A válasz egyszerű. Azért, hogy a terápiás megközelítések számára hozzáférhető legyen a kliens. Ugyanolyan ez, mint amikor valaki fuldoklik a köhögéstől, nem azt kezdjük magyarázni, hogy szokjon le a cigarettáról és járjon a természetbe sétálni, hanem az akut állapotra keresünk segítséget; a légzés helyreállítása a cél.

Ugyanígy működnek a gyógyszerek. Annak, aki depresszív hangulattal él már hónapok, évek óta, hiába mondanánk, járjon rendszeres terápiába. Ha még az ágyból való kikelés is nehezére esik, nem fog tudni érdemben működni a terápiás helyzetben.

Ezért lehetnek szükségesek a gyógyszerek.

Azonban lehet ezeknek a szereknek két nagyon kellemetlen következményük, ha nem megfelelő módon használják őket. Mivel a tünetek enyhülnek, vagy akár teljesen meg is szűnnek, a kliens könnyedén hiheti azt, hogy meggyógyult. Ekkor terápia nélkül abba hagyja a gyógyszert, és újból vissza esik. Ezúttal viszont mélyebb, rosszabb állapotba süllyed, mert kudarc élmény is társul a szorongáshoz, depresszióhoz. Ezután általában nagyobb dózis tudja csak kimozdítani a nem kívánt helyzetből.

A másik probléma az lehet, amikor valaki csak a gyógyszert választja tartósan, terápiát nem. Ez elsőre egyszerűbbnek tűnik, hiszen napi egy perces kellemetlenséggel (amíg bekapkodja a tablettákat) egy jó minőségű élet tartható fent. De a szervezetünk, mint mindenhez, ezekhez a szerekhez is igyekszik alkalmazkodni, így egyre nagyobb dózis lesz szükséges, aminek már egyre nagyobb valószínűséggel lesz mellékhatása is. Ezzel együtt pedig a kiváltani szándékozott javulás egyre kisebb mértékben valósul meg.

Mindkét esetben ugyanaz a kimenet a legvalószínűbb. Visszaesés a korábbinál rosszabb állapotba, ahonnan még nehezebb lesz felkelni.

A gyógyszerek alkalmazásának legjobb módja az, amikor ezeket a szereket valóban arra használják, hogy a kliens képes legyen hatékonyan részt venni egy életminőséget javító terápiás üléssorozaton. A javulással egy időben a gyógyszerek adagja folyamatosan csökkenthető, míg végül teljesen el is lehet hagyni őket. Ezután is előfordulhatnak visszaesések (ez legtöbbször meg is történik), azonban a kliens már fel lesz vértezve tudással és módszerekkel, hogy ezúttal csak a saját erejéből, kimásszon a mélyből. Egy ilyen újbóli felépülés után sokkal erősebbnek és kompetensebbnek érezheti magát az, aki a helyes utat végigjárta.

A gyógyszeres kezelés így kéz a kézben jár a pszichoterápiával, de csak azokban az esetekben, amikor a terápia önmagában nem elegendő.

Az imént leírtak természetesen csak azokra az esetekre érvényesek, amikre létezik pszichoterápia. Vannak olyan állapotok, amikor a gyógyszer szedése sajnos folyamatosan, élethosszig szükséges, azonban ennek eldöntése minden alkalommal pszichiáter dolga.