Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Gyermeknevelési kisokos 1. rész

Lutsch Szilvia képe
Ellenőrzött szakember

A gyermeknevelés egy olyan megnevezés, amely számos dolgot magába foglal: a gyermekeinkkel való együttélés módjait, a bennünk élő vágyakat, célokat, gyermekünk fejlődésének elősegítését, a kettőnk kötelékének alakítását, és még sokáig lehetne sorolni. Kapcsolódnak hozzá cselekvések, gondolatok, érzések, attitűdök, minták, szavak, gesztusok... megint végtelennek tűnik a lista. A legtöbben rengeteget küzdünk testileg és lelkileg egyaránt, hogy a lehető legjobb szülők lehessünk, és olyan gyermeket láthassunk magunk előtt, aki boldog, kiegyensúlyozott és akire büszkék vagyunk – jól neveljük, jól szeretjük. A pszichológiában nem győzzük hangsúlyozni az „elég jó szülőség” fogalmát, melynek lényege, hogy tökéletes szülő nincs, és nem is kell lennie. „Elég jók” tudunk lenni, ennek során a gyermek testi és lelki szükségleteit is kielégítjük, érzelmi biztonságban tartjuk, miközben elfogadjuk, hogy hibázhatunk is, hiszen emberek vagyunk.

Lehetnek olyan időszakok, amikor úgy érezzük, többet „hibázunk”, kibillen a szülő-gyermek kapcsolat az egyensúlyából, nem úgy telnek a hétköznapok, ahogyan szeretnénk. Ilyenkor a fejünkben lévő alapvető minták újragondolásától kezdve, egy egyszerű napi szokás megváltoztatásáig, számos ponton megbújhat a lehetőség, hogy visszacsempésszük a harmóniát a napjainkba. Jelen cikkem célja, hogy több különböző megközelítés összegyűjtésével és rövid bemutatásával egyfajta „ötlet-tárat” hozzak létre, melyből szemezgethetünk: melyik területen érezzük, hogy esetleg egyik vagy másik véglet felé csúsztunk?

 

Egyszerűbb gyermekkor

Gyermekünk fejlődése és egyensúlya szempontjából fontos, hogy kellő inger érhesse nap mint nap, azonban ne legyen elárasztva sem – a mai trendek általában a túlingerlés felé húznak.

Elég ingert tudunk biztosítani, ha van lehetősége különböző típusú elfoglaltságokra, kimenni a szabadba és találkozni a vele élő családtagjain kívül más gyermekekkel és felnőttekkel. Mind a játékok, mind a kapcsolatok terén lehetséges túlzásba esni; a kevesebb néha több itt is egyértelműen igaz. Ha túl sok a játék, tévénézés, számítógépezés, akkor túlingerlődhet a gyermek – melynek eredményeként például „hiperaktív”, akár agresszív viselkedés, figyelmi problémák, alvási nehézségek állhatnak elő. Továbbá nem tanulja meg „feltalálni magát”, nem marad tere a pszichésen oly hasznos unalomnak, amely alapvető a kreativitás kialakulásához. Kim John Payne Egyszerűbb gyermekkor című könyvében hasznos tanácsokad ad azzal kapcsolatban, hogyan foghatunk neki az ingerek csökkentésének, hogy mindannyian jobban érezzük magunkat a bőrünkben. 

Társas kapcsolatok szempontjából pedig, ha szinte sosincs lehetősége egyedül lenni, mert mondjuk a tesóktól nem tud elkülönülni, vagy mert majdnem minden nap kell, hogy legyen valamilyen társasági program, az szintén megterhelő lehet a gyermek számára. Életkoronként változik, hogy a gyermek miből mennyit igényel, és természetesen családonként is eltérő a szokásrendszer – egyéni, hogy ki milyen körülmények között van egyensúlyban.

Tipp: Nézzünk végig a lakáson és tekintsük át a szokásainkat is – miből lehet túl sok, vagy túl kevés?

 

A kompetencia, énhatékonyság megélése

Csecsemőkortól egészen halálunkig igényünk van arra, hogy megélhessük: valamire képesek vagyunk. A gyermeknevelés során itt is könnyű egyik vagy másik végletbe esni: ha túlvédjük a gyermeket, minden feladattól és kihívástól megkíméljük (akár jószándékból is), akkor nem fogja megtapasztalni azt az érzést, hogy ő valamit meg tud tenni, hogy kompetens. Ha semmit nem próbál meg, nem fog átélni sikert, és nem tanulja meg kezelni a kudarcot. Ezzel szemben, ha rendszeresen olyan, vagy annyi dolgot kell teljesítenie, ami életkorából adódóan még túl megterhelő a számára, akkor szorongást, nem-megfelelés érzést válthatunk ki. Néha nem könnyű megítélni, hogy mi az ideális, itt is tág határok között mozoghat, hogy mi felel meg a családnak, valamint nagyok a kulturális különbségek is. Ebben az esetben is kulcsszerepe van annak, hogy figyeljük meg gyermekünk reakcióját, viselkedését és próbáljunk a megérzéseinkre hallgatni. Ha pedig úgy érezzük, hogy nehézségünk van ennek a megítélésében, vagy többször kaptunk már ilyen visszajelzést másoktól, akkor érdemes lehet segítséget kérni.

Tipp: Mik azok a tevékenységek, melyeket a gyermekünk önállóan végez? Van-e olyasmi, amire szerintünk képes lenne, de mégsem csinálja egyedül? Mennyire hagyjuk/bátorítjuk, hogy olyasmit próbáljon ki, amiben nem vagyunk biztosak, hogy sikere lesz? Mennyi ideje jut gyermekünknek az önfeledt játékra?

 

Mintaadás

Ha a gyermek kifejezésmódja (kimondott szavak, gesztusok, dühkitörések, másokkal való együttérzés és együttműködés hiánya, stb.) aggaszt minket, végiggondolhatjuk azt is, hogy milyen mintát közvetítünk a számára: mi hogyan kommunikálunk vele, hogyan fejezzük ki a dühünket? Továbbá a szülőtársunkkal való kommunikáció során hogyan beszélünk, mennyire vagyunk empatikusak és együttműködőek egymással? Ez az egyik legnehezebb pont, ugyanis sokszor itt kerül a legnagyobb ellentétbe az, amit meg szeretnénk valósítani és ahogyan valójában viselkedünk. A legtöbb szülőben vannak elhatározások arra vonatkozóan, hogy mit fog másképpen csinálni, mint a saját szülei – ezek között lehetnek könnyebben és nehezebben megvalósítható célok. Ha valamivel kapcsolatban nincs előttünk konkrét példa, vagy nem sikerült saját magunknak konkrét modellt kialakítanunk a kivitelezéshez, akkor maradnak az automatikus minták, melyeket gyermekkorunktól hozunk magunkkal. Ezen komoly önismereti munkával lehetünk úrrá, kikérhetjük barátaink, párunk segítségét, illetve bevonhatunk szakembert is a folyamatba.

Tipp: Adjunk magunknak időt, hogy megfigyeljük az adott problémát: Pontosan mi a legzavaróbb a gyermek viselkedésében? Ugyanezen a területen én és a szülőtársam hogyan szoktunk viselkedni? Ha esetleg párhuzamokra bukkanunk a gyermek és a saját viselkedésünk között, akkor ezen a területen érdemes dolgozni.

 

Közös idő – saját idő

A harmonikus szülő-gyermek kapcsolatnak fontos összetevője, hogy a család minden tagjának legyen „saját ideje”, melynek során egyedül tölti az időt valamilyen általa választott, feltöltő tevékenységgel, illetve a többi családtaggal közösen eltöltött minőségi időre is – ez szintén csecsemőkortól kezdve igaz, más formában és arányokkal. Egyre többen hívják fel a figyelmet arra, hogy egyfajta kiégéshez vezet az, ha a szülők élete csak a gyermek (és a munka) körül forog és nincs „én-idejük”, amikor egyedül, saját magukért tölthetik az időt. A közös időt tekintve pedig fontos kiemelni az idő minőségi jellegét is; legyenek beiktatva olyan időtöltések, amikor ténylegesen csak egymásra figyelünk.

Tipp: Gondoljuk végig, hogyan telnek a napjaink, mire mennyi időt szánunk? Kinek mennyi én-ideje van és milyen gyakran? Vannak-e közös időtöltések a gyermekkel, amelyek mindkettőnk vagy az egész család számára kikapcsolódást jelentenek?

 

A fenti szempontok átgondolása talán segíthet abban, hogy milyen irányba induljunk, ha úgy érezzük, hogy valamin változtatni kellene a gyermekkel való kapcsolatunkat, nevelést illetően. A cikk második részében további megközelítésekkel bővítem majd gyűjteményt.