Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Gyermekkori vágyaink eltemetése

Varga Dóra képe
Ellenőrzött szakember

Mindenkinek van legalább egy olyan dolog az életében, amit nagyon szeretett volna, de biztos, hogy már nem fog sikerülni. Bár a röpke fellángolások is fájdalmasak tudnak lenni, a félbe maradt nagy tervek és eléretlenül lebegő célok rengeteg energiát el tudnak venni tőlünk, ha nem tisztázzuk magunkban, hogy valójában miért hiúsultak meg.

Sokan nagyon magasra teszik maguknak a lécet, és kiemelkedő teljesítmény miatt szeretnének elismerést kapni, legyen az Olimpia, Nobel, vagy Oscar. Legtöbbünknek nem okoz nagy traumát, hogy nem lettünk olimpiai bajnokok, de az élsportolók évtizedeken keresztül mindent háttérbe szorítva rengeteget küzdenek azért a címért, ami 99%-uknak soha nem sikerül. Vannak olyan teljesítménycélok, amikről egy bizonyos életkort követően tudni lehet, hogy az álom nem fog valósággá válni.

Nemcsak teljesítményben mérhető vágyaink lehettek azonban gyerekkorunkban, amelyek el nem érése hatalmas kudarcérzést, csalódást, bánatot, haragot, sértettséget, esetleg űrt hagy maga után. Kislányként vagy kisfiúként elképzeltük a jövőnket, jó esetben mertünk nagyot álmodni, aztán valamiért nem úgy alakult. Nemcsak egy szakítás, egy emberi kapcsolat megszakadása járhat gyásszal, hanem az is, ha elképzelt jövőképünk másképp alakul. A másképp nem feltétlenül azt jelenti, hogy végül rosszabb, kevésbé teljes élet jut osztályrészül, hiszen boldog embereknek is lehettek nagy terveik, amikről aztán kénytelenek voltak lemondani. Bárhogy is, ha utólag még esetleg jobban is alakult, mint ahogy elképzeltük az életünket, a meg nem valósult vágyakat el kell temetni, és erre nagyon nehéz rászánni magunkat.

Sokkal egyszerűbb a körülményeket okolni, másokat hibáztatni, dühöngeni, ha valami nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna, mint beismerni magunknak, hogy valószínűleg benne voltunk, és a legfontosabb, hogy elmúlt. Ez a lehetőség elveszett, és már nem fog visszatérni. Ez nem azt jelenti, hogy saját személyes kudarcnak kell címkézni, hanem elfogadni, hogy bármennyire vágytunk rá, ebben már nem reménykedhetünk, felesleges energia lenne. Ha valaki nem lesz olimpiai bajnok, az egyáltalán nem jelenti, hogy el kellene bujdosnia, hiszen legtöbbünk szintén nem rendelkezik ezzel a címmel. Maximalista célok el nem érése nem kudarc, főleg akkor nem, ha mindent megtettünk az elérése érdekében, és vagy nem volt szerencsénk, vagy nem volt elég tehetségünk stb. Mégis kudarcélmény lehet az, ha valaki mindent egy lapra feltesz, és utólag visszagondolva talán jobb lett volna másként.

Sokszor drága a tanulópénz, de ezek nélkül a tapasztalatok nélkül most sokkal kevesebbek lennénk. Azokat az élményeket, amelyeket a célunk felé vezető úton szereztünk, senki nem veszi el tőlünk, és nagy valószínűséggel az élet más területén még nagy hasznunkra fog válni. Abban a pillanatban, amikor világossá válik, hogy nem az lesz, amit elképzeltünk, akkor még nem kell erre gondolni, hiszen ugyanúgy, mint bármilyen veszteség esetében, először fájnia kell, és ezt hosszú távon nem érdemes megúszni. Később tiszta fejjel érdemes rekonstruálni a miérteket, kívülről rátekinteni a történetre, és megfogalmazni egy narratívát, ami megnyugvást adhat, bizakodást egy más jövő iránt.

Vegyük komolyan, ha vágyakkal kapcsolatos veszteségekkel találkozunk a környezetünkben, ne nevessük ki, gondoljunk arra, hogy ha őszinték vagyunk magunkhoz, nagyon is együtt tudunk érezni a másikkal. A tudatosítás nemcsak önismeretünket fejleszti, hanem empatikusabbakká is válunk kudarcaink megélése által. A gyász után pedig érdemes nyitott szemmel járnunk, és akkor új lehetőségeink jó eséllyel nem sétálnak el mellettünk. Amennyiben azonban az álmok összeomlása traumatikus, érdemes minél előbb szakemberhez fordulni segítségért.