Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Gyermek és gyász

Csizmadia Dóra Dalma képe
Ellenőrzött szakember

Mindannyiunknak előbb-utóbb szembe kell nézni a megváltoztathatatlannal. A halált sokszor mi magunk sem értjük, nem tudjuk felfogni, feldolgozni. Még nehezebb feladat ez a gyermekek számára. Azt, hogy ők hogyan élik meg a környezetükben történt halálesetet, nagyban függ a szülők, családjuk, szeretteik kommunikációjától.

Mindannyiunknak előbb-utóbb szembe kell nézni a megváltoztathatatlannal. A halált sokszor mi magunk sem értjük, nem tudjuk felfogni, feldolgozni. Még nehezebb feladat ez a gyermekek számára. Azt, hogy ők hogyan élik meg a környezetükben történt halálesetet, nagyban függ a szülők, családjuk, szeretteik kommunikációjától.

Sokan mondják, hogy amitől félünk, azzal szembe kell néznünk, be kell engednünk az életünkbe, és elfogadni a létezését. Azonban ez rendkívül nehéz akkor, ha meghal valaki, akit szeretünk, aki fontos nekünk és pótolhatatlan.
A gyermek a szülőtől tanulja meg, hogy hogyan viszonyuljon a világ dolgaihoz, a félelemhez, fájdalomhoz is. Minél hamarabb érdemes elmondani neki, ami történt, nem szabad kizárni az eseményekből, káros a titkolózás, mert hatalmas feszültséget kelt. Ő pontosan érzi, hogy ami zajlik körülötte, az valahogy nincs rendjén, csak ezt még talán nem tudja megfogalmazni.

Tudnunk kell, hogy a lélek nem parancsszóra működik, más utakon lehet csak rávenni a változásra. Természetes az, ha fájdalmat érzünk. A gyermekünk is érzi a fájdalmat, segítsünk neki abban, hogy ezt ne állítsuk be rosszként, ne kelljen szégyenkeznie amiatt, ami helyénvaló. Az érzéseinket jogunk van megélni, és ha nem tesszük, ha elfojtjuk őket, az komoly terhet ró a vállunkra, és a későbbiekben is károkat okozhat a lelkünkben.

Ne tegyünk úgy, mintha minden rendben lenne, ne fordítsuk el az arcunkat, ha meglátja a gyermekünk a könnyeinket. Elmondhatjuk neki, hogy „a mami most szomorú.” Elmondhatjuk neki, hogy miért, és hagynunk kell, hogy ő is elmondja, mit érez. Ha lerajzolja, kijátssza magából a fájdalmát, az sokat segít. Ha felhozza a talán némelyeknek kínos témát, ne zárkózzunk el, legyünk partnerek abban, hogy válaszolunk a kérdéseire, hitünk és meggyőződésünk szerint segítsük őt is átvészelni a nehéz időszakot. Legyünk biztos pont a gyermekünk számára, akihez fordulhat, ne kezeljük tabuként a témát, mert a sebek ugyan látszólag begyógyulhatnak, később azonban újult erővel, nagyobb mértékben törhet fel a fájdalom, akár komoly testi tüneteket is okozva.

Ugyanakkor veszélyes a gyermeket teljes mértékben bevonni a szülő fájdalmába, illetve ráerőltetni egy elhúzódó gyászt. Ha fél év, egy év után is minden este kötelezően meg kell emlékezni az elhunytról, fenn kell tartani a helyét, elöl kell tartani a tárgyait, az teher lehet a gyermek számára, és nem segíti a fájdalom csitulását, sőt újra meg újra feltépi a sebeket, amelyeknek lassanként múlniuk kellene. A heg talán örökre ott marad, mégis segítenünk kell az idő nehéz munkáját, a gyógyulást.

Rendkívül fontos az, hogy a gyermekek sok esetben bűntudatot éreznek a családjukat érintő válás, kórházba kerülés illetve halál esetén, azt gondolják, hogy rosszul viselkedtek, és annak lett ez a következménye. Feltétlenül tisztázni kell vele, hogy nem felelős a történtekért, nem miatta alakultak úgy a dolgok. Kiemelt fontosságú ilyenkor az érintés, ölelés, a megnyugtatás, az, hogy ott vagyunk a gyermeknek, nem hagyjuk el, hiszen ettől jogosan félhet egy a környezetében történt haláleset után.

Polcz Alain bölcsen írt a halálról, például a „Meghalok én is?” című könyv kifejezetten gyermekekkel kapcsolatban tárgyalja a témát, érdemes elolvasni.

Problémakör: