Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Gondolatok a szelektív mutizmusról

Nádasdy Nóra képe
Ellenőrzött szakember

Gondoljunk bele, hogy egy új, furcsa, ismeretlen helyzetben, vagy egy nagyon is jól ismert, de nyomasztó helyzetben milyen biztonságot ad, ha van valami, amit mi kontrollálhatunk. Amit nem vehet el tőlünk senki. A hangunkat csak akkor adjuk, ha akarjuk. A gondolatainkat, az érzéseinket. Saját magunk, belső állapotunk kifejeződését. És ez megnyugtató.

Mintha a személyiségünk egy részét körül tudnánk bástyázni úgy, hogy ne férjen hozzá senki. Képzeljük el ezt az érzést: Történhet körülöttem bármi, én védve vagyok. Nem tudom befolyásolni a körülöttem zajló eseményeket, de azok nem is férhetnek hozzám. Jó ebben a védett burokban. Ott vagyok az emberek között, de mégsem adom át magamat. Nem ismerhetnek meg, így nincs hatalmuk felettem. Ha nem reagálok a környezetre, akkor az nem is kerülhet velem kölcsönös kapcsolatba. Nem áramolhatnak át rajtam a nem kívánatos hatások, nem váltanak ki belőlem reakciót, nem válok a helyzet részévé. Érinthetetlen maradok, kívül maradok. Amíg nem ismerik a gondolataimat, érzéseimet, hangulatomat, vágyaimat, addig nem tudnak nekem fájdalmat okozni, megijeszteni, kibillenteni az egyensúlyomból, rávenni valamire, befolyásolni.

A szelektív mutizmussal élő gyermekek csak akkor szólalnak meg, amikor biztonságban érzik magukat. Amikor nyugodtak, felszabadultak. Amikor ismerős, elfogadó közegben vannak. A biztonságérzet és a bizalom a kulcsa annak, hogy vállalják a kommunikáció, a kölcsönösség kockázatát, meg merjenek mutatni magukból valamennyit, be merjenek engedni külső hatásokat. Az elnémulás, a válaszkészség hiánya egyébként általános emberi reakció valami fájdalmas, valami túlzottan megterhelő helyzetre. Közismert, hogy kicsi gyermekek anyjuktól elszakítva, például nevelőszülőkhöz kerülve akár napokig nem szólalnak meg. Ősi tudásunk van a némaság, a bénultság és a tehetetlen kiszolgáltatottság közötti lelki összefüggésről. Szelektív mutista gyermekek szülei egy új helyre, új közegbe belépve általában azonnal hajszálpontosan le tudják olvasni a gyermek testbeszédéről, hogy itt most meg fog-e szólalni. A szülők szerint világosan lehet látni, ha valahol a gyermek azonnal „lefagy”. Tehát a beszéd hiánya csak része valami összetettebb állapotnak.

Nem a beszéd a nehéz, hanem az önkifejezés, a részvétel egy helyzetben. Az a nehéz, hogy a gyermek meg merje mutatni, ki is ő. Hiszen ezzel kiteszi magát a kritikának, a megszégyenülés lehetőségének. Mások esetleg minősítik, de legalábbis viszonyulnak hozzá valahogy. Ez egy fajta kiszolgáltatottság. Közléseivel reakciókat válthat ki, amelyekre majd ismét válaszolnia kell valahogy, és ez nehéz. A beszéd hiánya nem a probléma maga. A beszéd hiánya védekezés, valami rossznak az elhárítása, megoldási próbálkozás, mint általában a pszichés tünetek. De ez az, ami szembeötlő a környezet számára. Így hát általában a környezet, a felnőttek a beszédre koncentrálnak. Arra, hogy a gyermek miért nem beszél. Arra törekszenek, hogy beszéljen, ezt akarják valahogy elérni, mindenáron. Holott, bármilyen furcsa, nem a beszéd a lényeg. Ez a probléma látványos része, de nem a probléma maga.
A szelektív mutizmus mögött
- szorongás,
- társas izoláció és visszahúzódás,
- enyhébb szociális fóbia,
- fokozott érzékenység,
- sokszor szociális túlingerelhetőség és annak hárítása,
- gátoltság,
- a spontaneitás hiánya,
- és számos más ok húzódhat meg.
Nem arról van szó, hogy a gyermek nem akar beszélni. Hanem, hogy nem tud.
Milyen következménye lehet annak a felfogásnak, ha azt gondoljuk, hogy a gyermek nem akar beszélni? A felnőttek – rokonok, pedagógusok - dühösek lesznek a gyerekre, frusztrálttá, tehetetlenné válnak. Állóháború alakul ki, állandósul az ellenséges hangulat. A felnőttek dominanciaharcot érzékelnek, mely számukra arról szól, hogy kinek az akarata az erősebb. A gyermek számára nem erről szól a történet, de őt nem kérdezik, csak belekényszerítik a játszmába. A szelektív mutizmus korábbi elnevezése „elektív mutizmus” volt. Elektív azt jelenti, hogy választott, tervezett. Mintha a tünetválasztás szándékos lenne. A mai gyermekpszichológiában már nem merül fel, hogy a gyerekek szándékosan idézik elő a tüneteiket. Ez az ítélkező, hibáztató szemlélet már szerencsére a múlté.
És milyen következménnyel jár, ha azt gondoljuk, hogy a gyermek bizonyos lelkiállapotban nem tud beszélni? Ilyen beállítódással végre koncentrálhatjuk az erőnket arra, hogy segítsünk neki képessé válni valamire, amire most még nem képes.

Mit ne tegyünk?
- Ne próbáljuk észérvekkel meggyőzni arról, miért lenne célszerűbb beszélnie.
- Ne könyörögjünk neki, hogy beszéljen, ne próbáljuk lekenyerezni vagy kicsalogatni belőle a beszédet kedveskedéssel, jutalommal.
- Ne gyakoroljunk nyomást rá semmilyen módon.
- Ne hibáztassuk, ne büntessük. Ne nézzük levegőnek, ne tegyünk úgy, mintha ott se lenne, csak mert nem beszél.
- Ne törjünk ki látványos örömujjongásban, ha kommunikatív megnyilvánulással próbálkozik. A hirtelen rá irányuló figyelem megijeszt egy félénk gyereket.
- Ne gúnyoljuk, és ezt más gyereknek se engedjük meg.

Mi az, amit tegyünk?
- Kezeljük ugyanúgy, mint más gyereket.
- Támogassuk a kommunikációs próbálkozásait, figyeljünk rá.
- Segítsük, hogy részt tudjon venni társas helyzetekben.
- Legyünk vele türelmesek és nyugodtak.

Régebbi, idejétmúlt terápiás szemlélet szerint csak az az elfogadható eredmény, ha a gyermek megszólal. Egy letűnt korban a terápiás cél tehát a beszéd volt. Ez egy kizárólagosan beszédcentrikus megközelítés. Talán ezért volt annyi terápiarezisztens eset. Nem célszerű a beszédre irányítani a fókuszt, mert újabb elvárással terhelt helyzetet hozunk létre. Ezzel csak konzerváljuk a gyermek nehézségét. Ma már egészen másképpen látjuk a terápia lényegét és célját. Minden kommunikációs megnyilvánulást, ötletet, lépést támogatunk, segítünk: képcsere, rajz, rámutatás, kiválasztás, suttogás, írás.
Ezek közül abban támogatjuk a gyermeket, amelyikben a legnagyobb lépést tette, amelyikkel a leginkább nyitott mások felé, amivel erőfeszítést tett. Mindig az egyre magasabb szintű kommunikációt támogatjuk, amire önmagához mérten képessé válik. Támogatjuk a társas helyzetekben való részvételét a terápia közegén kívül, ehhez skilleket alakítunk ki, gyakorlatokat kínálunk, a szülőnek tanácsot adunk. Támogatjuk azokban az aktivitásokban a szülővel közösen, melyekben hangot adhat, zajt kelthet (zene vagy egyéb). Megpróbáljuk megérteni, mitől szorongáskeltőek a gyermek számára bizonyos helyzetek, mi a szorongás forrása az ő esetében. Ez mindenkinél más, egyedi.

Általában azok a helyzetek váltanak ki fokozott szorongást, melyekben a gyermek elvárást érzékel. Azok a helyzetek is ijesztőek, melyeknek tétje van, melyekben kudarc is érheti a gyermeket. Ezért van, hogy sok gyermeknek könnyebb terápiás állatokhoz beszélni. Nekik nincsenek elvárásaik. Szorongáscsökkentő technikák alkalmazása – például gyermek-relaxáció –sokszor része a folyamatnak. Nagyon hatékonyak a spontán szabad mozgást, a gyermek által kitalált mozgásos játékokat, mozgásos önkifejezést használó pszichoterápiák, elsősorban a dinamikus szenzoros integrációs terápia (DSZIT). Ahogyan a gyermek egyre felszabadultabbá válik a saját maga által kialakított, mozgással eljátszott történetek világában, ahogyan megéli kreativitását a terápia biztonságos közegében, úgy válik egyre természetesebbé számára a felszabadult mozgással a hangadás is. A beszéd is a testi képességeink egyfajta használata. Ezért lehet jó közvetítő út a beszédhez az örömmel működtetett test, a mozgás, a testi ügyesség és bátorság kipróbálása és megélése egy védett, támogató, elfogadó térben. Ez az írásom a www.beszedmumus.hu oldal számára készült és ott jelent meg.

http://beszedmumus.hu/2019/08/10/gondolatok-a-szelektiv-mutizmusrol/