Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Fiatal vagy idősebb korban érdemesebb pszichológushoz járni?

Lázár Gergely képe
Ellenőrzött szakember
A nagyok gyakran azzal érvelnek, hogy bizonyos kor után (általában a 35. életévet szokták megjelölni) a személyiség oly mértékben válik szilárddá és kialakulttá, hogy általában már csak egy komoly veszteség, trauma, vagy spirituális behatás tud rajta alakítani (érdekes módon ide sorolható még a féltékenység is). Igen, van élményem arról, hogy ötvenes éveik felett járó férfiak-nők véget nem érően sorolják aktuális tapasztalataikat és bármilyen irányból próbálok közelíteni, mindenhol merev falakkal találkozom (de nem mindig igaz ez sem!). Az az érzésem ilyenkor, mintha nem hallanák, amit mondok.

Mintha egy hosszú csőbe beszélnék, aminek a végéhez tapadó fülek maximum némi morajt és eltérő rezgést fognának fel a beérkező jelekből. Persze, vannak kivételek, volt már tapasztalatom olyan negyvenes évei végén járó hölggyel, aki abszolút együttműködően viselkedett, készen arra, hogy megfontolja a hallottakat és azok tükrében vállalja a változással járó kellemetlenségeket is. De gondoljunk bele abba is, hogy: van-e értelme bizonyos kor után mindennel szembesíteni egy klienst? Például olyan stádiumban, amikor már nincs is igazán lehetősége arra, hogy az összes problémájával szembenézzen? Nem vagyok biztos abban, hogy igen. Meggyőződésem, hogy egy átfogó személyiségváltozás (főleg, ha 70x12 hónap berögzülés átdolgozása a cél) nem egyszer vesz igénybe akár hosszú éveket, még akkor is, ha szakember is jelen van a folyamatban. Ebben az esetben elképzelhető, hogy sokkal ésszerűbb más célokat megfogalmazni és azokért tenni következetesen napról-napra (egyébként nem mondok le senkiről, az alapbizalmam a hozzám ellátogató szándékai felé minden esetben megvan, legyen akárhány esztendős)

Az előbb említett megcsontosodás még nem jellemző a fiatalokra, náluk talán inkább valamiféle tapasztalathiányból fakadó kiforratlanság az, amit időnként érzékelek, és amit lehet jól kezelni, de semmiképpen sem elegáns visszaélni azzal a tudással, ami a szakmaiságnál fogva a hiúság „bölcsességnek tűnő” érzetével ajándékozna meg minket.

Találkozok borzasztóan elszánt és motivált húszévesekkel, akikkel öröm minden óra, sőt, nem egyszer olyan spontán gondolatokat, élményeket osztanak meg velem, amiken magam is hosszú ideig morfondírozok utána. De beszélgettem már ötvenévessel is, aki mellett nem a megérlelt tapasztalatnak (hiszen abban adott esetben korából kifolyólag előbbre is járt), hanem az empátiának vettem igazán hasznát.

Hogy tizennyolc vagy harmincnyolc évesen fognak e érni minket olyan megtapasztalások, amiket egyedül vagy csak nagyon nehezen, vagy csak nagyon sokára leszünk képesek feldolgozni, erre nincs egyértelmű jóslat. Egyesek borzasztó kemény családi körülményekből érkeznek, nekik nemegyszer akár már fiatal felnőttként ajánlott lenne egy mélyreható önismereti munka. Mások viszonylag kiegyensúlyozottan, kisebb-nagyobb pofonokkal lavíroznak hétköznapjaik kihívásai között, akár a már szimbolikusan „megjelölt” harmincötödik esztendőig, olyan problémák kíséretében, amikben a barátok, a család támogatása bőven nyújt elegendő érzelmi és szellemi forrást a megbirkózáshoz. Majd beüt az életükbe egy válás, egy váratlan halál, egy törés a karrierben és egyszerre beköszönt a kiszolgáltatottság, a reménytelenség és a zavarodottság világa és akkor válik indokolttá a találkozás egy lelki kísérővel.

Tehát a válaszom a címben feltett kérdésre: bármikor, életkorunk ne gátoljon meg bennünket abban, hogy merjünk lépni boldogulásunk érdekében!

A cikk végén azért némi saját véleményt is megosztanék: azt gondolom, szükséges lenne elérhetővé tenni minél szélesebb rétegek számára, hogy a pszichológiai, mentálhigiénés szolgáltatásokat bármilyen életkorban megbízhatóan, akár hosszú távon is el lehessen érni. Erre sajnos egyelőre nincs lehetőség, (sőt a legtöbben nem is igazán értesültek arról, hogy pontosan hova fordulhatnak akkor, ha bajban vannak), mert az ingyenes ellátások száma rendkívül korlátozott és az ebben dolgozó szakemberek is inkább választják (érthető módon) idővel a magánpraxis nyújtotta anyagi biztonságot és megbecsültséget.

Nem lehet más irányból közelíteni: kezdésként a pszichológus hivatás presztízsének és elfogadottságának a növelése a cél, valamint az emberek alapos tájékoztatása és a „pszichológushoz járásnak” mint olyannak a természetessé tétele akár tizennyolc, akár hetvennyolc évesen. Egyéni és társadalmi szinten egyaránt számos pozitív hatással járna mindez.

Írta:

Lázár Gergely

pszichológus