Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

A felelősségvállalás szintjei

Harsányi Kata képe
Ellenőrzött szakember

Az elmúlt hetek eseményei újra és újra eszembe juttatták a kontroll és a felelősség témáját. Látszólag ez a két fogalom nincs szoros kapcsolatban, de ha jobban megvizsgáljuk, egyértelműen látszik, hogy kéz a kézben járnak.

A szorongás enyhítésére korábban javasoltam egy gyakorlatot, amely lényegében az általunk kontrollálható és a nem irányítható félelmek szétválasztását szolgálja. Megfogalmazhatjuk magunknak, hogy mely területre van ráhatásunk, és mi az, amit el kell engednünk, mert úgysem tudunk rajta változtatni (pl. időjárás). Önmagában már ez a lépés is nagyon sok felesleges aggodalomtól szabadíthat meg minket, azonban nem állhatunk meg ezen a ponton.

Fogalmazzuk meg azt is, hogy mit tudunk tenni!

Egész pontosan: én mit tehetek? Milyen lépéseket fogok megtenni annak érdekében, hogy az általam irányítható terület pozitív irányba változzon?

És ezen a ponton fonódik össze a kontroll a felelősséggel. Tudatosul-e bennem, hogy miért vagyok felelős? És ha igen, vállalom-e ennek a súlyát?

Persze mindannyian szeretnénk azt hinni, hogy felelősségteljesen vagyunk, hiszen „megtesszük, amit kell”, de gondoljunk csak bele: felelősek vagyunk-e magunkért? Törődünk a saját szükségleteinkkel? Vagy a gondoskodásunkból csak mások részesülnek?

A kérdések megválaszolásában sokat segíthet egy szemléletes példa, a felelősségvállalás létrája.

Idézzünk fel egy aktuális problémahelyzetet, és azonosítsuk be, hogy mely fokán állunk a létrának:

  • A legalsó létrafok gyakorlatilag azt jelenti, hogy a személy még nincs a probléma tudatában
  • ezután felismeri, és másokat hibáztat
  • majd passzívan vár és remél.
  • A következő lépcsőfok nagyon fontos, ez a valóság elfogadása.
  • Csak ezután kerülhet sorra az a kérdés, hogy mi ebben az én szerepem.
  • Ha sikerül megfogalmazni, és vállalni a felelősséget a kérdésért, akkor léphetünk előre a létra következő fokára: a megoldások keresésére.
  • Ezután jön a megvalósítás,
  • majd végül a fenntartás.

Vegyünk egy példát!

Tegyük fel, Hédi hetek óta frusztrált, rosszul alszik, rágja a körmét, de igazából nem tudja, miért. A panaszai már egyre zavaróbbak, ezért kutakodni kezdett magában, mi lehet ennek az oka. Hédi felismerte, hogy hétvégén tünetmentes, tehát valószínűleg a munkájával van a probléma. Rájött, hogy nem érzi jól magát, és elkezdte a kollégáit hibáztatni: „Túl hangosak, állandóan kérdeznek, nem lehet egy nyugodt perce sem az embernek.”

Hédi minden nap idegesen ment haza, de remélte, hogy a kollégái önállóbbak lesznek, és nem „zaklatják” állandóan a kéréseikkel. Aztán egyik nap, egy hasonló eset után Hédi rádöbbent: „ebben én is benne vagyok! Soha nem mondok nemet, persze, hogy engem találnak meg mindennel…”

Miután felismerte, elkezdett a témában olvasni, megtanulta az énközlések módszerét, és megtette az első lépéseket is a hatékonyabb határhúzás felé. Most igyekszik ezt fenntartani.

 

Ezt a rövid történetet olvasva valószínűleg mindannyian tudtunk egy-egy ponton azonosulni Hédivel, hiszen mindannyian találkozunk nehézségekkel az életünkben. Ami azonban fontos, hogy ezek a problémák nem fognak megoldódni egészen addig, amíg a létra 5. fokára nem lépünk, vagyis amíg nem azonosítjuk a saját szerepünket és felelősségünket a történetben.