Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Étkezés, szeretet és az étkezés szeretete - 1. rész: Az oralitás fontossága

Horváth Gabriella képe
Ellenőrzött szakember

Napjaink meglehetősen nagy részét töltjük orális tevékenységekkel. Ha épp nem eszünk, vagy iszunk, hát beszélünk – és vannak, akik ezeket előszeretettel kombinálják is. Olykor folyamatosan rágcsálunk: rágógumit, tökmagot, ceruzavéget, rosszabb esetben a körmünket.

A feszített munkaidőbe iktatott cigarettaszünetek is különösen nagy jutalomértéket hordoznak. És akkor a finomabbnál finomabb falatokról még nem is ejtettünk szót. Ha stresszes helyzetbe kerülünk vagy unatkozunk, az orális örömforrások szinte mindig rendelkezésünkre állnak.

A száj már az élet kezdeti szakaszától fogva a pozitív vagy negatív érzelmek megnyilvánulásának helye és eszköze is. Amikor mosolygunk, szeretetünket, bizalmunkat, vagy boldogságunkat juttatjuk kifejezésre. De ha feldühítenek bennünket, válogatott szitkozódásokkal illethetjük az egyént (vagy nőnemű rokonságát), aki feltételezésünk szerint ennek az okozója, és néha tényleg meglehetősen „mocskos szájúak” vagyunk. A minket körülvevő világhoz való viszonyulásunkat egy közvetettebb módon is kifejezhetjük az oralitással, mégpedig az étkezésen keresztül. A híres francia gasztronómustól, Brillat-Savarintól származik, a mára már szállóigévé vált mondás: „Mondd meg mit eszel, megmondom ki vagy.” (olvasható az Az ízlés fiziológiája című művében). Elsőre talán triviálisnak vagy elcsépeltnek tűnik ez az állítás, viszont ha jobban belegondolunk, olyan pszichológiai folyamatokat feltételezhetünk a hátterében, amelyek jóval túlmutatnak a táplálékfelvétel alapvető szükségletként való értelmezésén. Az ételek és az étkezés iránt mutatott attitűd, a paradox, vagy látszólag teljesen irracionális étkezési viselkedések, a patologikus működés szimbólumaiként jelenhetnek meg, amelyek például adott családi rendszeren belül sajátos jelentőséget és funkciót kapnak. (Erről ír a milánói családterápiás iskola neves képviselője, Luigi Onnis.)

A folyamatos eszegetés szokása még az ősember gyűjtögető életmódjából származik. A túléléshez azonban sokkal magasabb fehérjetartalmú étrendre volt szükség, mint amit a növényi táplálék nyújtani tudott, ezért olyan 10-12 millió évvel ezelőtt a Ramapithecus rászokott a húsfogyasztásra. A neandervölgyi ember táplálkozásának már kb. 90%-a állati eredetű volt, egyes becslések szerint napi 2-3 kg húst fogyasztott. (Forgács nyomán) A napi betevő megszerzéséhez egyre rafináltabb eszközökhöz kellett folyamodnia, ezzel párhuzamosan, és persze a kiadós fehérjemennyiség fogyasztása következtében, agytömege folyamatosan és hatalmas mértékben növekedett. A vadászat célja mindenekelőtt a megfelelő mennyiségű hús megszerzése volt, mindez rendkívüli veszélyeket hordozott magában, a források szűkösek voltak és helyhez kötöttek.

A mai ember étkezési szokásaira az ad libitum, vagyis a tetszés szerinti fogyasztás a jellemző, mind az ételek jellegét, és most már gyakorlatilag a mennyiségét tekintve is. (Pinel és mtsai nyomán) Mindez persze sajátos következményekkel bír a fizikai és mentális egészségre nézve.

Mielőtt ezekre rátérnénk, érdemes figyelmet szentelni arra, hogy az életünkben központi szerepet játszó oralitás, a táplálkozáson túl, miként határozza meg akár személyiségünk fejlődését. Erről lesz szó a következő részben.

 

Felhasznált irodalom:

Brillat-Savarin, A. (1912). Az ízlés fiziológiája

Forgács A. (2004). Az evés lélektana

Onnis, L. (1993). Pszichoszomatikus zavarok rendszerszemlélete. Családterápiás olvasókönyv sorozat III. Budapest.

Pinel, J. P. J., Assanand, S., Lehman, D. R. (2000) Hunger, Eating, and Ill Health. American Psychologist, 55(10), 1105–1116.