Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

És Neked miért van gyereked?

Szigeti Ildikó képe
Ellenőrzött szakember

Magyarázatok, feleletek, szabadkozások. A gyerektelenek készültek. Minden alkalomra, helyzetre, évszakra és napszakra megvan a kompakt válaszuk. Nem így a gyerekesek! Nekik nincsenek előre jól megfogalmazott, tüchtig kis indoklásuk arra, hogy voltaképpen miért is kellett nekik gyerek. Mert, hogy kellett, az tény. Ám az, hogy miért is, na az nem kérdés. Pedig az. És érdemes tisztázni! Ha mással nem, ki-ki önmagával.

Az elmúlt években gombamód szaporodtak a különböző, gyerektelenséget ki- és megmagyarázó írások. Mintha divattá vált volna a magyarázkodás. Tudományos cikkek, felmérések, újságcikkek, blogbejegyzések, önvallomások. És minél több van belőlük, annál többre lesz igény.
Így alakult... Nem lehetett... Nem akartam... Fapados válasz variációk az "és neked miért nincs gyereked?" típusú kérdésekre. Ám az Intim Pisták nem érik be ennyivel. Nekik több kell. Pontosan tudni akarják az okokat. A gyerektelenek azonban rutinosak, és nem jönnek zavarba. Minden alkalomra megvan a konyhakész válaszuk. Természetes, hogy magyarázatot kell adniuk. Mert "nem természetes", hogy nekik nincs gyerekük. Ez magyarázatra szorul!
Nem kérdés! Nem kérdés?
A gyerekesek kikérik maguknak, ha valaki rákérdez arra, ami - szerintük - nem kérdés, arra, hogy miért kellett nekik gyerek. Sőt, először nem is értik a furcsa faggatózást. Persze, hogy nem értik. Nincsenek hozzászokva. És nem is kényszerülnek arra, hogy hozzászokjanak. A „normális többség” tagjaként sose törték a fejüket, hogy miért is alakult úgy, ahogy. Sem idegenekkel, sem önmagukkal nem kellett „elszámolniuk”. A magyarázkodási kényszer csak a kisebbség védőhálója. Olyan, amelyet folytonosan frissen és épen kell tartani! Ha netán lankad a figyelem, a készültség, és a magyarázatokból szőtt védőháló kilyukad, akkor neki annyi. A gyerektelen ekkor védtelenné és kirekesztetté válik.
Gyerekesnek lenni tehát nem kérdés. Magától értetődő, nyilvánvaló. És mivel ez így van, nem kellenek magyarázatok. Mert, hogy nem kérdés. Pedig érdemes volna olykor megfogalmazni (csenden, hogy más ne hallja), azt, hogy voltaképpen miért is kellett gyerek. Mert, hogy akár tetszik, akár nem, minden egyes gyerek születésének oka vagy célja van. Sőt, az sem mindegy, hogy valaki gyereket akar, avagy szülő akar lenni. A kettő nem ugyanaz! Utóbbi első sorban egy speciális, számára szimpatikusnak vélt szerep "kedvéért" vállal gyereket. Azok pedig, akik gyereket akarnak, ők a csemetéjük jóvoltából kívánnak elérni valamit. Vagy valakit…

Áldott állapotban 

A gyerekvállalás hátterében jellemzően banális, az egyénen kívüli, környezeti (társadalmi, kulturális) okok állnak. Jellemzően. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a „hivatalos” és jól kommunikálható magyarázatok mögött nem húzódhatnak meg súlyos és komoly, egyéni (olykor tudattalan) szándékok. Olyan szándékok, amelyek részletes feltárása egyedül aligha sikerülhet, ám beazonosítása és tudatossá tétele szinte minden, a gyerekkel, a szülői szereppel kapcsolatos konfliktusra magyarázatot adhat.
A gyermekvállalás „hivatalos”, külső okai általában a társadalmi, kulturális elvárások. Ha elhisszük Kazinczy Ferencnek, hogy „nyelvében él a nemzet”, akkor bizony nem férhet kétség ahhoz, hogy nálunk – ha nem is kötelező az anyaság, de legalábbis elvárt és magától értetődő „önbeteljesítési forma”. Mi sem jelzi ezt jobban, mint az, hogy a szülővé válás folyamatának állomásait csakis pozitív jelzőkkel illetjük. Nálunk a nők nem lehetnek „terhesek”, csak „várandósok”, mint ahogy az „állapotosokat” sem kényeztetik úgy a hivatalokban, mint azokat, akik „áldott állapotban” vannak.
Érdekes és egyben beszédes tény, hogy – miközben Magyarországon erős az „intenzív anyaság” ideológiája (vagyis az a társadalmi értékrend és elvárásrendszer, amely az anyáknak kizárólagos szerepet tulajdonít a kisgyermek gondozásában), az ezzel összefüggő pszichológiai kutatások alig néhány éves múltra tekintenek vissza. Ebben vélhetően nagy szerepe van annak, hogy ez a téma a közvélekedésben „túlmagasztalt”, szent és sérthetetlen, ezért a kutatók sem szívesen elemezték.
Az utóbbi években azonban igencsak „rákapcsoltak” a szakértők. Az egyik legfrissebb kutatás például arra mutatott rá, hogy a társadalom több mint 70 százaléka gondolja úgy, hogy „rossz”, avagy „nagyon rossz” annak, akinek nincs gyermeke.
Ennek az általános szemléletnek esnek „áldozatul” a meddő nők és a meddő párok. A lombikprogramba belépve speciális negatív spirálba kerülnek. Erejükön felül, olykor már-már a realitás szintjét is átlépve újra és újra próbálkoznak, és minél több a sikertelenség, annál inkább a „remény rabjaivá” válnak. Ezzel párhuzamban az úgynevezett „asszisztált reprodukcióban” közreműködők is tovább szítják a remény pislákoló lángját, nem engedve, hogy „idő előtt” feladják, mivel ez nemcsak az érintettek, hanem az orvosok kudarca is lenne. Egészen másképp’ működik mindez egy, az anyasággal kapcsolatban liberálisabban vélekedő országban.

Kilenc hónap letöltendő

Talán nem véletlen, hogy kilenc hónapra lett „kalibrálva” a várandósság. Ez idő alatt – elvileg – mód és lehetőség van arra, hogy a szülők (nemcsak az anyák) felkészüljenek a szerepváltásra. Nagyjából 270 nap. Elég kevés a teljes felkészüléshez, bőven elegendő viszont a fantáziáláshoz. A várandóság (mint ahogy azt a kifejezés is jelzi) egyik fontos funkciója az, hogy a leendő szülők elképzeljék, milyen lesz majd, ha nemcsak az ultrahang, hanem a gyerek is 3D-ben létező valósággá válik.
Vannak, akik kényszerből vagy saját döntésük okán végig dolgozzák ezt az időt. Ők kevésbé érnek rá arra, hogy naponta több órán át merengjenek. Természetesen, ők is elképzelik, hogy „milyen lesz”, de a praktikus teendők viszonylag szűk keretek közé préselik a fantáziálást. Akiket nem köti le a munka, vagy más, hétköznapi teendő, bizony igencsak átadják magukat az álmodozásnak. Ők nem csupán azt vélik „látni”, hogy milyen lesz a gyermekük, hanem konkrétabban, egy-egy előrevetített szituációban is elképzelik magukat a gyerekkel. Egy kép jelenik meg lelki szemeik előtt, amelyen tavasz van, szellő fújdogálja a fák lombjait, minden üde és rózsaszín, és ő vidáman, az irigykedő tekintetekkel mit sem törődve, gondtalanul mosolyogva tolja a kisebb vagyonért vásárolt babakocsit a közeli parkban. Aztán néhány hónap múlva az álmodozó kismamára rázuhan a valóság. És ez a valóság általában köszönőviszonyban sincs az elképzelésekkel. A vágyott gyerekkel együtt tehát nem mindig érkezik a vágyott boldogság!
Az említett reproduktív pszichológiai kutatások „kemény magját” azok a vizsgálatok alkotják, amelyek a szülés utáni depresszió kialakulására próbálnak választ adni. Noha kizárólagos ok-okozati összefüggéseket nem sikerült találni, úgy sejtik, ebben a mind gyakoribbá váló kórképben a hormonális változásoknak legalább akkora a szerepe, mint az elnagyolt és végül be nem teljesedett várakozások okozta csalódásoknak.
Apropó csalódások. A gyermekvállalás „egyéni” okai és céljai között nagyon sokszor megtalálhatóak azok a tervek, amelyek megvalósításában központi szerep hárul a gyerekre. Némi túlzással kijelenthető, hogy a legtöbb gyereknek valamilyen „feladata”, mondhatni, „küldetése” van. Gondoljunk csak a kicsiknek rendezett szépségversenyekre, illetve a különböző tehetségkutatókra! Ezek főszereplői aligha maguktól jelentkeztek ezekre a megmérettetésekre.
Ha a gyerek valamiért nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, bizony elkerülhetetlen a csalódás, amely hosszú távon akár komoly családi krízishez is vezethet. Megfigyelhető, hogy azok a szülők, akik valóban csak azt tartották fontosnak, hogy a születendő gyermekük legyen épkézláb, egészséges, de nem merültek el mélyen a képzelet tengerében, nem is támasztanak elvárásokat a kicsivel szemben. És ezek a gyerekek lesznek azok, akikre végül is büszkék lehetnek, mivel abban teljesedhetnek ki, amiben valóban jók és nem abban, amiben (el)várják, hogy jó legyen.
A gyermekvállalás céljai és okai sorából nem maradhatnak ki az extrém motívumok sem. Laikusként aligha tudja bárki elképzelni, hogy szélsőségesen beteges, úgymond „minősített esetei” is vannak. És akkor jöjjön egy kis horror! Kivetített Münchausen-szindróma. Amilyen bonyolultnak tűnik, oly' annyira rémísztő. Egy speciális pszichiátriai kórkép, amelyben valaki gondoskodási szándéktól vezérelve tesz kárt a másikban. Beteggé teszi, túlgyógyítja, folyton-folyvást orvoshoz cipeli, ha kell, ha nem, gyógyszert ad neki. Az igazi "betegek" általában az anyák, az áldozatok pedig a gyerekeik. A hivatalos leírások szerint a háttérben valamilyen furcsa, sokszor megmagyarázhatatlan mozgatóerők állnak. Legtöbbször az, hogy így akarják felhívni magukra a figyelmet.
A legnagyobb problémát az okozza, hogy a „bántalmazásnak” sokszor nincsenek látható jelei. Bizonyos értelemben a túlgondoskodás, túlféltés is bepasszírozható ebbe a kategóriába, igaz, a spektrum elején található.
Érthető, ha valaki nem akar ezen a sokak szerint nem is létező kérdésen rugózni. Érthető. Elvégre egy olyan társadalomban élünk, amelyben az uralkodó értékrend szerint nem szabad, hogy kérdés legyen a gyerekvállalás. Kiváltképp’ annak oka és célja. Ám az utólagos gondolkodásnak nem (!) társadalmi, hanem egyéni hozadéka lehet. Egyebek mellett például kiderülhet a gyerekkel való állandósult konfliktus gyökere, mint ahogy az is, hogy a túlterhelt csemete vajon saját akaratából, avagy a szülő füstbe ment tervének megvalósításának érdekében jár a különórákra. Felelőtlenség azt állítani, hogy kellemes, ám annál hasznosabb egy kicsit elmerengeni azon, vajon miért is kellett a gyerek.