Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

És akkor most beszéljünk a bántalmazott férfiakról!

Szigeti Ildikó képe
Ellenőrzött szakember

Verik a férfiakat. Ugyan nem a megszokott módon, ám annál inkább. Sokan tudják. Mégsem beszélnek róla. Azért nem, mert tabu téma. No meg azért, mert nem tudnak ezzel mit kezdeni. Sem a feministák, sem a családbarátok. Leginkább a feminista vagy családbarát pszichológusok. A bántalmazott férfiak minden fiókból kilógnak. A statisztikák sem ismerik (el) őket. Elvégre a családon belüli erőszaknak csakis nő lehet az áldozata. A többi néma csend…

Még nagyjából sem tudni, vajon hány férfi áldozata lehet a családon, illetve házon belüli erőszaknak. Jótékony homály fedi ezeket az adatokat. Így hát – hivatalosan – nem is léteznek. Pedig köztünk járnak, a szomszédban laknak, velünk dolgoznak. Mégis láthatatlanok. Mintha mindenkinek így volna a legjobb. A bántalmazott férfiakról nincsenek statisztikák. Sőt, még becslések sem léteznek. Persze, következtetni lehet. Viszonylag könnyen kimatekozható, hogy ha a családon belüli erőszak áldozatainak 95 százaléka nő vagy gyerek, akkor a többi nagy eséllyel csak férfi lehet. Mindössze öt százalékról volna szó? Aligha…

A bántalmazott férfiakról nincsenek kutatások, elemzések. Arra is hiába várunk, hogy e célra majd kiírnak egy szép, színes-szagos pályázatot. Jóllehet, akadnak olyan szakemberek, akik kutatnák ezt a területet, sőt, láthatóvá is tennék az érintetteket. Mert, hogy vannak egy néhányan. Egyes vélemények szerint legalább annyian, mint azok a nők, akik egytől egyig strigulaként, azaz statisztikai adatként szerepelnek.

Ideje volna hát beszélni róluk! Pontosabban fogalmazva, nem szabad tovább hallgatni! A csend ugyanis néma hozzájárulás egy veszélyes és káros társadalmi jelenség legitimálásához. Vajon belegondolt valaki abba, hogy a családon belüli erőszaktevők esetleg korábban maguk is áldozatok voltak? Nyilván, ez nem kifogás! Ám attól, hogy valami nem kifogás, magyarázat és ok lehet. Ha ezt végre felismernénk, esélyt kapnánk a megelőzésre.

Egyre több kriminológus és pszichológus teszi fel – jellemzően szigorúan csak magában – a kérdést: voltaképpen honnan tudjuk, ki ütött először? Esetleg a monoklik színe és mérete árulkodik róla? Mi van akkor, ha kiderül, a nő arcán csattant pofon valójában nem minden előzmény nélküli? Mi van akkor, ha a pofont megelőzte egy olyan, éveken át tartó, „folytatólagosan elkövetett” aligha bizonyítható abúzus, aminek nem (!) a nő volt az áldozata? Ez túl bonyolulttá teszi a dolgokat. Mennyivel egyszerűbb és kényelmesebb a fekete-fehér-igen-nem konstrukcióval kampányolni!

Az, hogy kiből válik bántalmazó és kiből lesz áldozat, nemfüggetlen. Sokáig általánosan elfogadott nézet volt, hogy a férfiak agresszívabbak, mint a nők, és ezt a legtöbben a férfi nemi hormonnal hozták összefüggésbe. Az utóbbi időben azonban néhány (renitens) kutató elkezdte megkérdőjelezni ezt az alapvetést, egyúttal az agresszió úgynevezett női formáinak kutatásába fogott. Rájöttek, hogy az agresszív viselkedésnek több fajtája is létezik. Különválasztották a fizikai agressziót (klasszikus bántalmazás), a direkt verbális agressziót (fenyegetés, sértés vagy megalázás) és az indirekt agressziót.

Az indirekt agresszió a leginkább „szofisztikált” fajta, amolyan manipulációs eszközként határozható meg, melynek célja egy másik személy pszichológiai, illetve szociális károsítása, sértése.  És most álljunk meg egy percre! Az indirekt agressziónak nincsenek látható külsérelmi nyomai. Ráadásul az abúzus típusának lényegében csak a fantázia szab határt. A női fantázia. És mint az köztudomású, a gyengébbik nem kreativitása bizony jóval felülmúlja a férfiakét. Ennek folyamányaként pedig maga a bántalmazás is meglehetősen sokféle lehet. Egy nő nem csupán a „békebeli” módszerekhez folyamodik, ha büntetni, avagy szabályozni akarja a másikat. Szóval, tettel, vagy annak megvonásával bántalmazhat. És igen, ha csak ritkán is, de fellelhető olyan kriminológiai tanulmány, amelyben – mint gyakori „büntetési forma” – szerepel a szex szándékos és tudatos megvonása, avagy a szexuális abúzusnak olyan verziói, amelyekre még a pornón szocializálódottak sem gondolnának.

Ideje végre kimondani: a családon (házon) belüli erőszak neoliberális megnyilvánulásainak áldozatai férjek, szeretők, fiú gyerekek, apák és nagyapák. Férfiak. Pontosabban védtelen férfiak. Akiknek sérüléseiről nem lehet látleletet felvenni, és azt lobogtatva győzelmi táncot lejteni a bíróság folyosóján. Férfiak, akik némán tűrik a bántalmazást. Mást nem tehetnek. Legalábbis egy ideig. Aztán történik valami. Például elcsattan az a bizonyos pofon. Ekkor hirtelen felcserélődnek a szerepek. A bántalmazottból – szó szerint – egy csapásra erőszaktevő lesz. És a magánügy közüggyé válik…

Hímsoviniszta társadalomban élünk. Olyanban, ahol a Férfi erős, határozott, és – ha úgy adódik – bizony, gyakran visszaél a hatalmával. A Férfi nem panaszkodik. Nem mondja, ha fáj, nem mondja, ha fél, nem beszél róla, ha bántották (szóval vagy tettel) és nem árulja el, ha sérelem érte. Paradox módon éppen a Férfi az, aki minden egyes (el)hallgatásával tudattalanul is hozzájárul az általa tagadott és utált hímsoviniszta társadalom képének konzerválásához.

A teremtés koronái amúgy nem azért nem beszélnek, mert nem tudnak, vagy nem akarnak. Pusztán azért, mert nincs kinek. Ha egyszer mégis kinyitnák a szájukat, és elkezdenének beszélni, akkor talán valami elkezdődne. Például egy lépéssel közelebb kerülnénk a feministák által oly bőszen hangoztatott egyenjogúsághoz. Faramuci egy képlet, ugye? Ettől azonban még nagyon távol vagyunk. A professzionális meghallgatók, a pszichológusok gondoskodnak arról, hogy ezen még sokáig ne kelljen törnünk a fejünket…

És ha már egyenjogúság, kéretik a családon belüli erőszakról szóló statisztikákba végre beengedni a férfiakat is! A bántalmazott férfiakat. Mert megérdemlik. Legalább ezt.