Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Érett megküzdéseink – a humor szerepe a nehéz helyzetekben

Szalay Nikolett képe
Ellenőrzött szakember

„Nem a stressz az, ami megöl bennünket, hanem a stresszhez való hatékony alkalmazkodás teszi lehetővé azt, hogy éljünk.”

(George Vaillant)

Ha stressz ér bennünket, akkor alapvetően a testünk a következő két ősi válaszmechanizmussal élhet: „fight or flight”, vagy magyarul „üss vagy fuss”. Ez az ősember esetében remekül működött. Ha például a vadászat során szembetalálkozott egy medvével, akkor a félelemtől megemelkedett a kortizolszint (stresszhormon) a vérében, a pulzusa és a légzése szaporábbá vált, az izomtónusa megfeszült, röviden: bekapcsolt a szimpatikus idegrendszere. Vagyis a szervezete minden erejét arra összpontosította, hogy meg tudjon küzdeni a medve fenyegetésével, tehát harcoljon vele, vagy elfusson. Manapság azonban ez az ősi „üss vagy fuss” válasz kevésbé hatékony a legtöbb helyzetben. Gondoljunk csak arra, hogy mi történik akkor, ha a párunkkal vitatkozunk, és a feszültségtől szintén bekapcsol a szimpatikus idegrendszerünk; itt nem lenne túl célravezető sem a harcolás, sem az elmenekülés a kapcsolat szempontjából. Vagy gondoljunk a jelenlegi járványhelyzetre és az ezzel járó elszigetelődésre, amely szintén stresszválaszt válthat ki belőlünk. Ez a szituáció is olyan, hogy hatékonyan harcolni sem tudunk vele, és elmenekülni sem tudunk előle. Ráadásul ez egy elhúzódó stresszhelyzet.

De mit kell tennünk ahhoz, hogy a stressz ne gátló, megbetegítő tényező legyen az életünkben, hanem a fejlődésünket elősegítő faktor?

Szerencsére az ősi választ már képesek vagyunk meghaladni, és lehetőségünk van tudatos megküzdéssel reagálni olyan helyzetekben, ahol nem segít az „üss vagy fuss” reakció. A megküzdés arra irányuló gondolati és viselkedéses törekvésünk, hogy megpróbáljunk megbirkózni azokkal a stresszkeltő élethelyzetekkel, amelyek fenyegetést, veszteséget jelentenek a számunkra, és amelyek meghaladják aktuális erőforrásainkat. Ezt két módon tehetjük meg. Egyrészt aktívan megpróbálunk cselekedni, megváltoztatni valamit az adott helyzetben, azaz a körülményekre próbálunk hatni. Például, ha elvesztettem a munkámat, aktívan elkezdek pályázatokat küldeni, segítséget kérek az ismerősöktől a keresésben, bejelentkezem a munkaügyi központba, stb. A másik út, hogy nem a helyzeten próbálunk változtatni, hanem az érzelmeink szabályozására teszünk kísérletet. Például ha épp szakítottak velem, akkor valószínűleg nem sok mindent tehetek a helyzet megváltoztatásáért, de kérhetem egy barátomat, hogy hallgasson meg, vagy jöjjön el velem szórakozni, hogy addig is elterelődjön a figyelmem, vagy írhatok naplót a nehéz érzéseimről, stb.

Fontos, hogy a hatékony megküzdéssel együtt jár, hogy fenyegető helyzetben is megengedjük magunknak az érzelmek kifejezését, nem fojtjuk el azokat, valamint szembenézünk a valósággal, és nem torzítjuk azt.

Vaillant aszerint osztályozta a megküzdési mechanizmusokat, hogy azok mennyire érettek, mennyire adaptívak. Ezek a stratégiák segítenek, hogy ne legyünk kitéve tartós érzelmi és indulati elárasztottságnak. Minél több érett megküzdési mechanizmust használunk, annál boldogabbak és egészségesebbek leszünk. De olyan életterületek sikerességére is hatással van, mint a házasság, a gyereknevelés, a munka, a baráti kapcsolatok.

Általánosságban elmondható, hogy az érett megküzdési mechanizmusok valami olyan értéket visznek a világba, ami addig nem volt benne. Vaillant szerint a következő 5 stratégia nevezhető érett, adaptív védekezésnek:

  • szublimáció: Amikor egy olyan alternatív csatornát találunk az érzéseink kifejezésére, amely nem csak önmagunk számára kielégítő, de általa objektív értéket teremtünk mások számára is. Például festés, zenélés, írás, de akár egy blog vagy egy vlog indítása is lehet ilyen.
  • altruizmus: A mások szükségleteire figyelés, a mások segítése által próbálunk örömet szerezi másoknak és magunknak.
  • elnyomás: A nehezen elfogadható érzéseinket kontroll alatt tartjuk addig, amíg erre alkalmas időt, helyet, tárgyat nem találunk. Nem összekeverendő az elfojtással! Elnyomás esetén tudatában vagyunk annak, hogy most épp félreteszünk egy negatív érzést, és majd később foglalkozunk vele. Elfojtásnál pedig még csak nem is tudatosul az érzés. Például, ha épp az imént olvastam egy szorongáskeltő hírt, de tudom, hogy néhány perc múlva munkahelyi meetingem lesz, akkor addig félreteszem a feszültségemet, és majd a meeting után beszélek róla egy barátomnak, vagy leírom az érzéseimet a naplómba.
  • anticipáció: megpróbálunk minél jobban felkészülni a jövőbeli lehetséges megpróbáltatásokra, mind viselkedéses előkészületek terén, mind érzelmi szinten. Például ha fennáll annak a veszélye, hogy megbetegszem, előre vásárolhatok gyógyszereket, előre megbeszélem a családtagokkal/szomszédokkal, hogy ha megbetegednék, akkor hozzanak nekem élelmet. Érzelmi szinten pedig megpróbálom elfogadni helyzetet oly módon, hogy például társas támaszt keresek, meditálok.
  • humor: A humor lehetővé teszi az érzelemkifejezést a személyes kellemetlenségérzés és a másokra gyakorolt kellemetlen hatások nélkül.

 

A humor, mint érett megküzdési mechanizmus

A humor úgy válik megküzdéssé, hogy komoly, félelmet keltő helyzeteket, személyeket kifigurázunk. Igaz, hogy a körülményeken nem változtatunk vele, de jobban érezzük magunkat tőle. Ha a kedvezőtlen állapotokat nevetségessé alakítjuk, valahogy máris kezelhetőbbé válnak. Még Viktor Frankl, az a pszichológus is így vélekedett erről, akinek a koncentrációs tábor rémségeivel kellett megküzdenie:

„A humor is a lélek egyik fegyvere a megmaradásért folytatott harcban. Valamennyien tisztában vagyunk vele, hogy alig van az emberi létben még egy olyan hatásos eszköz, aminek segítségével eredményesebben tudunk távolságot teremteni saját körülményeink és önmagunk között, aminek révén nyomorúságos helyzetünk fölé kerekedhetünk, még ha – mint ahogy mondtuk – csak másodpercekre is, mint a humor.”

Nem csoda, hogy a jelenlegi helyzetben naponta annyi vicces, koronavírussal, karanténnal kapcsolatos mémmel találkozunk az interneten. Ez is egy védekezés a kellemetlen, szorongató érzésekkel szemben. A humor által távolabb kerülünk az adott problémától, objektívebben nézünk az adott helyzetre. Mivel új perspektívából tekintünk a szituációra, ezért újfajta, kreatív megoldási módok is születhetnek.

Ha humorral fordulunk valakihez, ha ugratjuk egymást, akkor annak kapcsolaterősítő hatása lehet. Illetve az már egy mélyebb, bizalommal teli kapcsolatot jele, ha valakivel „merünk” viccelődni, megengedjük magunkat, hogy ugrassuk egymást. Azonban fontos, hogy ez ne csússzon át agresszív, leértékelő kritizálásba, vagy gúnyolódásba. A csípős, sértő humor már szintén nem nevezhető adaptívnak, inkább rejtett agressziót jelezhet. (Ugyanakkor előnye lehet, hogy az indulatok így a társadalom által elfogadott, kulturált formában fejeződhetnek ki.)

Természetesen a humor használatában sem érdemes a ló túloldalára átesni. Valószínűleg mindannyian ismerünk legalább egy olyan embert, akivel nem lehet komolyan beszélni, mert mindenből viccet csinál. Ha mindent poénra veszünk, az gátolhatja, hogy bizonyos helyzetekben megéljük és kifejezzük a valódi érzéseinket, és hatékonyan megküzdjünk egy nehéz helyzettel, vagy megéljük a valódi intim kapcsolódást másokkal.

Az meg már csak a hab a tortán, hogy a humor megnevettet, jó kedvre derít, kapcsolatokat teremt, és a kutatások szerint még a betegségekkel való ellenálló képességet is növeli.