Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Empátia nehezített terepen - 1. rész

Horváth Gabriella képe
Ellenőrzött szakember

Miért tudunk könnyen együttérezni, amikor mindannyian benne vagyunk a bajban? És miért nehéz ilyenkor ugyanez?

Az empátiáért felelős tükörneuronok olyan idegsejtek az agyunkban, melyek a működésüket tekintve valóban tükörként funkcionálnak. Pusztán egy másik élőlény tevékenységének megfigyelése hasonló agyi aktivitást vált ki a megfigyelő agyában, mint ha ő maga is cselekedne. Ezen működésen alapul az utánzás, a tanulás egyes formái, és a mások fájdalmára való érzelmi válaszkészség, így az együttérzés képessége is. Vagyis az, hogy „átérzem, amiben vagy, mégsem aszerint cselekszem”.

Reagálunk egymás szükségleteire és érzelmi állapotaira, és másoktól is ezt reméljük. Mindez alakulhat az empátia vagy a szimpátia megnyilvánulásaival (utóbbi itt kevésbé a rokonszenvességre vonatkozik, inkább a részvétre, arra, hogy valamilyen módon osztozunk a másik élményében).

Theresa Wiseman klinikus kutató az empátia 4 összetevőjét találta kutatásaiban. Ezek:

  • a másik ember perspektívájának átvétele – a képesség, hogy az ő helyébe képzeljük magunkat
  • annak megértése és elismerése, hogy a másik személy megélése számára igaz
  • ítélkezés nélkül jelen lenni
  • szavakba önteni azt, amit megértettünk a másik (érzelmi) élményéből.

Az empátia az együttérzésen túl kapcsolódás. Először is kapcsolódás önmagunk azon részéhez, ami ismeri a fájdalmat, mert átélt már hasonlót. Nem is a helyzet hasonlóságáról van szó (például, hogy szakítottak-e már velünk, mondtunk-e már fel munkahelyen, vagy veszítettünk-e már el hozzánk közel álló személyt), hanem az érzelmi valóságról. Ha megéltünk már bármilyen veszteséget, szorongást, a bizalmunk vagy biztonságérzetünk megrendülését, hajlandóak (és képesek) vagyunk kapcsolódni ezekhez az érzéseinkhez, úgy könnyebb lesz kapcsolódni ahhoz a másik személyhez, aki hasonló élményeket oszt meg velünk.

A koronavírusjárvány tipikusan olyan helyzetet teremtett, melyben mindannyian érintettek vagyunk. Talán emiatt is könnyebb együttérzőnek lennünk másokkal, hiszen nem tudjuk csak úgy kívülről szemlélni az eseményeket. Az empatikus hozzáállást azonban nehezíti, hogy a változások másképp érintenek minket, és másképp éljük meg őket. És nem utolsósorban amiatt, hogy mivel mindannyiunknak stresszt okoznak a változások és az elhúzódó bizonytalanság stressze, nagyobb eséllyel terhelődünk túl. Ami nem kedvez az empátiának. Ha mi magunk is krízisben vagyunk, kevésbé fogadjuk be és el másnak is a fájdalmát. Mert a saját túlélésünk fontosabb.

Nehéz helyzetekben persze igyekszünk megtenni minden tőlünk telhetőt, hogy tartsuk a lelket azokban, akik fontosak számunkra és közel állnak a szívünkhöz. Azonban van, hogy nehezünkre esik megérteni, elfogadni, sőt, sokszor befogadni azokat az érzelmi élményeket és szükségleteket, melyeket megosztanak velünk.

És van, amikor tényleg nem tudunk semmi biztatót mondani, és lehet, hogy csak egy nagy sóhajra telik tőlünk. Ez lehet egy hiteles válasz – hiszen arról tanúsíthatjuk a másikat, hogy bár nekünk sem könnyű, mégis vele vagyunk a bajban. Ha viszont szavakba próbáljuk önteni mindezt, nem mindegy, hogyan fejezzük ki magunkat.

 

Mi az, amit lehetőleg ne tegyünk?

Mik azok a kommunikációs formulák, amiket – bár együttérzőnek szánunk, mégis – érdemes kerülnünk, ha valódi együttérzésünket szeretnénk kifejezni egy ismerősünk, barátunk, szerettünk felé, aki épp nehézségeken megy keresztül?

Persze, mindezeket olvasva lehet az az élményünk, hogy „már nem is szabad mondanom semmit”. Álljon itt ezért néhány tipp is, hogy mit is érdemes mondanunk vagy tennünk a sokszor jószándékúnak gondolt automatikus reakcióink helyett.

  • ne tereljük el a beszélgetést – például azzal, hogy „beszéljünk inkább vidám dolgokról…” Egy kapcsolatban ugyanis sérülhet a bizalom, ha csak a pozitív érzelmek és élmények vállalhatók.
  • kerüljük a bagatellizálást: amikor valaki a nehézségeiről beszél, ne mondjuk azt, hogy „ez semmiség, túlreagálod”, „nem éri meg ilyen apróságon stresszelni” – akkor sem, ha mi magunk könnyebben vettünk már egy hasonló akadályt. Lehet, hogy ami nekünk könnyen megy, például az álláskeresés vagy a nyilvános szereplés, az a másiknak sokkal nagyobb stresszforrás. Reagáljunk arra inkább, amit észlelünk. Például: „látom, hogy megijeszt ez az új helyzet.”
  • kerüljük a távolítást: ha az itt és mostban azt mondjuk: „lesz majd jobb is”, vagy „holnapra elfelejted” azt az érzetet is keltheti, hogy „legyünk már túl ezen, lapozzunk, vannak ennél komolyabb bajok is”. Inkább fogalmazzunk, úgy, hogy „igen, most nagyon nehéz neked, és hidd el, hogy ez nem tart örökké”.
  • kerüljük a licitálást a fájdalomra - például azzal, hogy nekünk, vagy bárkinek sokkal rosszabb. Van, hogy a problémánk relativizálása segíti a megküzdést („én elvesztettem az állásomat, a barátom viszont súlyos beteg, az én nehézségem szinte semmi az övéhez képest…”) – de csak abban az esetben, ha ezek a saját felismeréseink. Az ilyen megjegyzések (ahogy az előző pontban említett távolítás), ha másoknak mondjuk, valójában az önvédelmünket szolgálják azzal, hogy megpróbáljuk távoltartani magunktól a megterhelő érzelmeket a jelenben. Azonban így a beszélgetőpartnerünkkel is távolságot teremtünk, ami alááshatja a bizalmat.
  • kerüljük a „bezzeg”-példákat, amik arról szólnak, hogy valaki más milyen derekasan helyt állt egy hasonló helyzetben… ami a beszélgetőpartnerünknek (még) nem megy. „Ő három kisgyerek mellett végigcsinálta az egyetemet…” Lehet, hogy ezek a történetek inspirálóan hatnak, ha a másik befogadó állapotban van. Ha azonban érzelmileg beszűkült, kétségbeesett, akkor ettől inkább alkalmatlannak érezheti magát.
  • ne próbáljuk mindenáron megoldani a másik problémáját – de felajánlhatjuk a segítségünket, vagy csak hallgassunk, és erősítsük meg a beszélgetőpartnerünket, hogy örülünk, hogy megosztotta velünk, amit érez.
  • kerüljük a sürgetést – akkor is, ha úgy gondoljuk, hogy az illetőnek, „már rég ki kellett volna másznia a gödörből” vagy „ideje lenne összeszedni magát”. Gondolhatunk azokra a helyzetekre, amikor nekünk, magunknak telt hosszú időbe felépülni egy nehézségből.
  • kerüljük a kéretlen tanácsokat – hogy hogyan kellene éreznie, viselkednie, vagy mit kellene tennie a másiknak -, hiszen ezzel azt az üzenetet közvetítjük, hogy valamit rosszul csinál. Legfeljebb saját tapasztalatot osszunk meg. Pl. „nekem akkor sokat segített az, hogy…”
  • kerüljük a tudományos magyarázatokat, amikor más a fájdalmáról beszél. Sokaknak és sok helyzetben valóban segítenek a szakmai támpontok, elméleti modellek, azonban, ha nincs a személy érzelmileg józan és befogadó állapotban, mindezek felesleges okoskodásoknak hathatnak, ami az együttérzés ellen hat.
  • kerüljük a diagnózisokat – pl. „szerintem depressziós vagy”. Ez egyrészt nem biztos, hogy megállja a helyét (akkor sem, ha van szakmai rálátásunk), és inkább hathat megbélyegzésnek, szégyenérzetet generálva. Abban viszont segíthetünk ismerősünknek, hogy megfelelő szakembert találjon a problémája kezelésére.
  • kerüljük a „de legalább…” kezdetű üzeneteket. Persze, jószándékúak lehetnek az ilyen reakciók a veszteségre, fájdalomra vagy nehéz érzésekre… de valóban szeretnénk ilyet hallani valakitől, akiben megbízunk, hogy: „nehéz otthonról dolgozni? De legalább van állásod…” ? „Jó, egyszer megcsalt a párod, de legalább nem hagyott el”…  Vagy „lehet, hogy nincs egy perced se magadra a home office-ban, de legalább együtt lehetsz a gyerekeiddel…”
    Nem kell okosságokat mondani (bár sokszor reflexből ezt tennénk), elég, ha reagálunk arra, hogy a másiknak ez bizony nehéz lehet. Ha bátrak vagyunk, rá is kérdezhetünk, hogy hogyan is érzi magát a helyzetben.
  • kerüljük a sajnálkozást, a kesergést: az egymás vállán sírás sokat tud segíteni, azonban ha kétségbeesünk, vagy megrettenésünket rázúdítjuk a másikra, akkor a mi érzéseinkkel is meg kell küzdenie, nem csak a sajátjával.  A sajnálat önmagában nem sokat segít… ha viszont valóban ezt érezzük, azt kifejezhetjük. Hogy azt sajnáljuk, hogy nehéz élményeket vagy fájdalmat kell átélnie, de nem őt. Ez nem azt jelenti, hogy mi nem kommunikálhatjuk a saját érzéseinket, vagy el kellene fojtanunk őket. Nem mindegy azonban, hogy kinek és mikor közöljük azokat.

A lényeg, ami gyógyít és helyreállít, az nem mindig a megfelelőnek gondolt válaszok adása, hanem a kapcsolódás. Amikor közel kerülünk valakihez úgy, hogy kiöntjük a szívünket, és erre elfogadás a válasz, az az üzenet jön át, hogy „rendben vagyok úgy is, ha most rosszul érzem magam”, azzal lehet, hogy a problémánk nem oldódik meg magától és azonnal. Azonban mégis helyrebillen a belső egyensúlyunk és a hitünk, mi szerint érdemes bízni, és nem vagyunk egyedül a bajban, van, aki megtart.

 

A következő bejegyzésben arról lesz szó, hogy mit tehetünk, ha úgy érezzük, a közelség mégis megterhelő. Hogyan „csinálhatunk helyet” a lelkünkben és az elménkben, ha túltelítődtünk saját problémáinkkal.