Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Elvárások szorításában 1. rész

Varga Dóra képe
Ellenőrzött szakember

Bár felnőttként nem vagyunk már olyan kiszolgáltatottak, mint gyerekkorunkban, a társadalmi nyomás és a szülői elvárások minden életkorban kínzó szorongást okozhatnak számunkra. A reklámok és a média által mutatott szépségideál hatásairól óriási viták vannak évek óta, de nem ez az egyetlen terület, amiről hiába tudjuk, hogy nem a realitás, naponta sokszor érezhetjük mégis úgy, hogy nem vagyunk elég jók.

Facebook-ismerőseink kizárólag a szép pillanatokat mutatják, háttérsztori nélkül, emiatt mindig azt hihetjük, hogy mindenki más boldog, csak mi nem. „Mindenkinek gyereke van”, „mindenki diplomázik”, „mindenki tengerparton nyaral” és „mindenki házasodik”, hallom nagyon sokszor a fájó szívvel, nagy meggyőződéssel kimondott gondolatokat. Valójában természetesen nem mindenki, és ha valaki nyaral, akkor mondjuk a többi kijelentés nem igaz rá, vagy ha valakinek gyereke van, akkor épp nem nyaral/épp nem a diplomáját  veszi át.

Valójában, aki úgy érzi, hogy rég óta van együtt a párjával, és „mindenki” az esküvőt kéri számon, mert mások már rég összeházasodtak, a saját félelmeit és vágyait vetíti ki; általában az emberek ártatlan kérdésnek szánják, amikor rákérdeznek arra, hogy lesz-e esküvő, vagy jön-e már a baba. Sokan nem gondolnak bele, hogy a másik számára éppen nagyon nem jókor teszik fel a kérdést, hiszen pont ezzel a helyzettel próbál megküzdeni az illető. De ezeket a kérdéseket tévesen elvárásként címkézzük, holott a legtöbb esetben a kérdező számára teljesen lényegtelen a válasz, puszta kíváncsiságon alapul, vagy azon, hogy nincs mit mondania, és félinformációk alapján magától értetődőnek tűnik, hogy feltegye az illetőnek az adott kérdést. Ezeket a helyzeteket egyszerűen nem lehet kivédeni, felesleges is ezen próbálkozni, a kérdés inkább az, hogy a még megoldatlan helyzetet tudatosítva, hogyan is kezeljük ezeket a kínosnak tűnő szituációkat. Ha nem csinálunk belőle nagy ügyet, egyszerűen csak válaszolunk, éppen annyit, amennyit az ismeretség fokát és jellegét tekintve még szívesen elmondunk az illetőnek, akkor tudjuk, hogy valójában nem ő bántott meg minket, hanem egyszerűen van egy önismereti szempontból lényeges kérdés, amire éppen próbálunk magunknak válaszolni. Erre a másik fél (akaratán kívül) újra felhívta a figyelmünket, de legtöbb esetben ezt egyáltalán nem kell rosszindulatú megjegyzésnek kezelni.

Más a helyzet, amikor valódi elvárásokat támaszt valaki felénk. Párkapcsolatban nekünk kell éreznünk, hogy ezek az elvárások mennyire reálisak, egyáltalán mennyire tudnánk/akarnánk megfelelni nekik. Ha a párunk azt várja tőlünk, hogy mi változzunk, de ő nem hajlandó, vagy mi tegyünk bele a kapcsolatba, ő viszont nem ad, akkor jó esetben van mit megbeszélnünk, de ha nem sikerül ezt tisztázni, akkor valószínűleg nem sok értelme van együtt maradnunk az illetővel; a párkapcsolatban két ember vesz részt, ha az egyik fél teljesen kivonja magát a közös dolgokból, akkor azt már nem nevezhetjük párkapcsolatnak.

Elvárásai nemcsak a párunknak, de szüleinknek is lehetnek, akkor is, ha már régen kirepültünk a családi fészekből. A szülők nagyon fontos szereplők az életünkben; az ő mintájuk, nevelésük, szerepfelfogásuk, életterületekről való gondolkodásuk formálja leginkább, hogy hogyan éljük az életünket. Vér szerinti szüleink megoldatlan problémáit, félelmeit nagyon könnyen átvesszük tudattalanul is.

A szülők elvárásainak gyerekkorban igenis van szerepük, hiszen amikor ők a felnőttek, de a gyerek még kicsi, akkor leginkább rajtuk keresztül lehet biztos tájékozódási pontokat elsajátítani. A szülő feladata, hogy megtanítsa a gyereket arra, felnőttként hogyan válhat a társadalom hasznos tagjává. Ha nincsenek elvárások, mindent lehet, de semmit nem kell csinálni, akkor később hogyan lesz képes valaki beilleszkedni a munka világába? Akinek minden jár, mitől fogja azt érezni, hogy neki is adnia kell ahhoz, hogy tartós párkapcsolatot tudjon kialakítani? Természetesen nagyon szigorú nevelésre nincs szükség, de gyerekként kell megtanulnunk, hogy vannak olyan szabályok, amiket nem azért kell betartanunk, mert valaki azt mondta. A szülői és pedagógusi elvárások továbbá motivációt jelentenek arra, hogy valamit jobban akarjunk elérni. Akiről azt gondolják, hogy okos, ügyes, menni fog neki minden, az a gyerek jobban fog igyekezni, mint akinek a teljesítménye senkit nem érdekel. Az elvárásokat a szülők legtöbbször azért támasztják a gyerekeik felé, mert azt szeretnék, ha a gyerekük boldog lenne, meggyőződésüktől függően azt várják tőle, ami szerintük fontos ahhoz, hogy érvényesülni tudjon.

Az elvárásoknak tehát van szerepük, de ha teljesíthetetlenek, irreálisak vagy egymásba ütközőek, akkor nagy valószínűséggel szorongáshoz vezetnek. Felnőttként ilyenkor mérlegelnünk kell, hogy adott elvárásnak miért akarunk megfelelni, egyáltalán ki várja el tőlünk, és valóban azt várja-e, aminek mi magunk igyekszünk megfelelni. Önmagában a tudatosítással sok apró, de nagy stresszt okozó helyzetet jól lehet kezelni. Ne vegyünk magunkra felesleges terheket. Ehhez sokszor elegendő, ha valaki megtanul nemet mondani, és hajlandó tudomásul venni, és kezelni egy konfliktust. Mindent nem lehet agyalással megoldani, de kezdésnek nagyon sokat segíthetünk magunkon, ha átgondolunk, és tudatosítunk bizonyos hiedelmeket, gondolatokat.