Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Együttérzés - másokkal, magunkkal, másoktól

Iványuk Áron képe
Ellenőrzött szakember

Az együttérzés, vagy legalábbis annak korai előhangjai, már egészen fiatal korban megjelennek. A második életévben, amint a gyermek egyre jobban elkülöníti magát a külvilágtól, egy másik, síró gyermek láttán már képessé válik annak megértésére, hogy a másik személy él át negatív érzelmeket, és ez a negatív érzelem eredendően nem a sajátjuk. Ennek felismerése teszi lehetővé a másik szenvedésének megszüntetésére irányuló motiváció kialakulását, ami a definíció szerint az együttérzés szerves része. A nézőpontváltás azonban még nehéz ebben a korban, így mások megnyugtatását olyan eszközökkel próbálják elérni, amikkel saját magukat tudják más helyzetekben megnyugtatni.

Az óvodás korban a nyelv és egyéb szimbólumrendszerek használata az együttérzés tárgyainak körét kibővíti, így pl. mesék, képek segítségével olyan személyekkel is képesek lesznek a gyermekek együtt érezni, akiket sohasem láttak, vagy akik nem is léteznek. Végül, 6 és 9 éves kor között a gyerekek képessé válnak nem csak egyénekkel, hanem csoportokkal is együtt érezni, ami abban is megnyilvánul, hogy bizonyos szociális és politikai kérdések érdekelni kezdik őket. Érdekes megfigyelni, hogy az empátia fejlődése milyen erősen kapcsolódik a gyermekekkel foglalkozó svájci pszichológus, Piaget által leírt kognitív fejlődéshez, amellyel megjelenő kognitív képességek, szerves részét képezik az együttérzésnek.

A másokkal való együttérzésen kívül fontos még a saját magunkkal való együttérzés és a másoktól kapott együttérzés is. Az önmagunkkal való együttérzés magában foglalja a saját magunk felé való nyitottságot és azt, hogy a saját szenvedésünk megindít minket, ezáltal a törődés és kedvesség érzéseit érezve saját magunkkal szemben. Emellett benne van a megértés, a nem ítélkező hozzáállás saját tökéletlenségeinkkel és kudarcainkkal szemben.

Az önmagunkkal való együttérzés összefügg a másokkal való együttérzéssel, így nem egy önző érzelemről beszélünk, hiszen az önmagunkkal való együttérzés segít annak megértésében és megéléseben, hogy a szenvedés, kudarc, tökéletlenség az emberi élet természetes részei és hogy minden ember, mi magunk is érdemes az együttérzésre. A téma egyik kutatója, Neff 2003-as tanulmányában buddhista elméletalkotók nyomán három összetevőjét különíti el az önmagunkkal szembeni együttérzésnek: az önmagunkkal szembeni kedvesség, az univerzalitás (az emberiség, mint egész része lenni) és a mindfulness (tudatos jelenlét).

Az önmagunkkal való kedvesség a nyugati kultúrában sokkal kisebb helyet kap, mint a másokkal szembeni kedvesség. ha hibázunk, kritikus és kemény belső hanggal fejezzük ezt ki magunk felé, olyan módon, amit például egy közeli barát vagy idegen hibája esetén nem használnánk. Neff 2003-as kutatása kimutatta, hogy az emberek tudatában vannak annak, hogy másokkal kedvesebbek, mint magukkal: a megkérdezettek nagy része ilyen jelentésű válaszokat adott. Sokszor még másokkal mindig kedves emberek is nagyon szigorúan és keményen bánnak önmagukkal, valamint az is gyakori, hogy olyan helyzetekben sem tudjuk megadni azt az együttérzést önmagunknak, amit másoknak hasonló helyzetben megadnánk, ahol a probléma rajtunk kívül álló okok miatt következett be. Az önmagunkkal való kedvesség, amennyiben meg tudjuk élni, azt jelenti, hogy megértéssel és támogatással fordulunk önmagunk felé, a belső párbeszédeink pedig a kemény, kritikus hangnem helyett gyengéd és ösztönző hangnemet ütnek meg. Az önmagunkkal való kedvesség saját magunk büntetése helyett, mert nem teljesítünk elég jól, tudomásul veszi, hogy megtettük a legtöbbet, amit tudtunk az adott helyzetben. Valamint az önmagunkkal való kedvesség része az az érzés is, amit a más emberek felé megélt együttérzéskor érzünk: megérint a (saját) szenvedés, ami meleg érzelmeket és a szenvedés enyhítésének vágyát váltja ki.

Az univerzalitás azt jelenti, hogy tudatában vagyunk annak, hogy mi, mint az emberiség része, mindenki máshoz hasonlóan szintén hibázunk, nem mindig kapjuk meg, amit szeretnénk és gyakran csalódunk – ezek pedig mind részei az emberi tapasztalatoknak, alapvető részei az életnek, melyeken mind osztozunk. Amikor hibázunk, vagy nehéz időket élünk át, gyakran elszigetelve érezzük magunkat mindenkitől, mintha mi lennénk az egyedüliek, akik ilyen helyzetbe kerülhetnek. Ez a látásmód pedig csak növeli a szenvedésünket. Ha azonban az önegyüttérzés részeként tudatában vagyunk az univerzalitásnak, kevésbé érezzük magunkat egyedül a problémánkkal. Itt fontos elkülönítenünk az önegyüttérzést az önsajnálattól, ami hajlamos elfelejtetni velünk, hogy másnak is vannak hasonló problémái, így az önegyüttérzés rávilágít arra is, hogy mindannyian szenvedünk néha.

Az önmagunkkal való együttérzés harmadik összetevője a mindfulness (tudatos jelenlét), ami abban segít, hogy negatív érzelmeinkhez és gondolatainkhoz is nyugodtan, kiegyensúlyozottan viszonyulhassunk. A tudatos jelenlét során teljes mértékben nyitottak vagyunk az „itt és most” történéseire bármiféle értékelés, elkerülés vagy elfojtás nélkül. Fontos, hogy a saját negatív érzelmeink, gondolataink tudatos szemlélése nem jelenti azt, hogy azonosulunk velük, hanem segít annak tudatosításában, hogy a gondolataink és érzéseink pusztán gondolatok és érzések.

Végül pedig a másoktól kapott együttérzés:

„A segítséget [másoktól együttérzést] kapó személy felfoghatja a segítséget a gondoskodás pozitív aktusaként, de az önértékelését fenyegető negatív cselekedetként is. Ha az emberek nem képesek viszonozni a segítségnyújtást, akkor rossz néven vehetik a segítségnyújtás miatt kialakult egyenlőtlen erőviszonyokat.” (Smith és Mackie, Szociálpszichológia, 2004).

Bizonyos helyzetekben pozitívan reagálunk a mások által felénk kimutatott együttérzésre, míg bizonyos helyzetekben határozottan negatívan. Ha úgy érezzük, hogy a kapott együttérzés minket a gyengébb fél szerepébe helyez, a segítségnyújtás énfenyegető aspektusát éljük meg, ami ellenérzést szül a segítővel szemben. Míg, ha az együttérzést és az általa kiváltott segítségnyújtást támogatásként érzékeljük, hálával reagálunk a másik személy felé, ez a segítségnyújtás éntámogató aspektusa.