Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

EGY TÖRTÉNET AZ ÁTÉRTÉKELÉSEKRŐL (mindenkivel megtörténhet)

Dr. Gerber Erika képe
Ellenőrzött szakember

Csengettek. Megjött Irma, a zongoratanárnő. Beviharzik, lehuppan mellém. Alattam forog a zongoraszék, előttem a fekete-fehér vonalak értetlen összevisszasága. Kezdeni kéne, én próbálok időt nyerni - ellapozom a kottát a jó oldalról, aztán úgy teszek, mintha keresném.

De a metronóm nem vár. Úgy érzem magam ettől a ketyegéstől, mintha monitorról hallgatnám saját szívverésemet. Tik-tak, tik-tak, tik-tak... Hirtelen annyi mindent tudnék most csinálni. Kutyát sétáltatni, lekvárt főzni, gondolkodni. (Például azon, hogy lehet valaki zongoratanárnő ilyen névvel, hogy Irma? Tornatanárnő, masszőr, vagy kalauz - esetleg).

Na jó, csapjunk a lecsóba! Csak az a sok kereszt ne lenne ott a sor elején. Ez az én keresztem, az a ménkű sok előjel. És egyáltalán, hogy kezdődhet valami Cisszel? Nekem egy szonáta kezdődjön C-vel, max. G-vel - azt még értem.

Irma villanyos szemekkel nézi az ujjaimat, én pedig legszívesebben villára szúrnám a hangokat és lenyomnám őket a torkán. Az összes Ciszt, meg Fiszt meg Giszt, az összes kényeskedő, nyüszögő félhangot, egytől-egyig.

Legato - legato, kössük azokat a hangokat! Kötném én de nem tudom, a muszáj engem legátol. Basszuskulcs, a bal kezem már megint lemaradt, és közben veszettül kuplungozok. Nem tehetek róla, hogy a zongorán is három pedál van, mint a Zsigulin!

Andante - andante, lassan lépkedjünk azokon a billentyűkön! Ne úgy koppanjon le az a hang, mint a lópata a kövekre! 
Irma, te nem vagy édes, az a hang pedig ott nem A, hanem H! Hát nem látom? Na jó, de ha az ott H, akkor most hol a fenébe tartunk?
Nézem a kottát, de nem látom, mert a könnyeimen át összefolynak a fekete pöttyök. 
…………………………………………………………………………………………………...............................................................
...................................................................................................

„Ötven, jaj ötven éve - szívem visszadöbben”, ide s tova fél évszázada élünk együtt a zongorámmal. Túl vagyunk már a kezdeti viharokon, nagy összecsapásokon, mondhatnám összehangolódtunk. Felneveltünk három gyereket, négyszer költöztünk új helyre, elviseltük a lakásfelújítások szúrós gőzeit, a házibulik dobhártyát és húrokat repesztő metáldübörgését, túléltük az „elefánt a porcelánboltba” bejárónőket, mindenféle válságokat és nem utolsó sorban túléltük Irmát.

Hogy ezek után ránk férne már egy kis kényeztetés? Szerintem is! Egy kis olaj az ízületekre, egy kicsi a pedálokra. Egy finom polírozás? Na, mit szólsz? Újra kéne hangolódnunk!

Forog alattam a zongoraszék, előttem a fekete-fehér vonalak fény,- és árnyjátéka. Nem kell ide metronóm, a szívem úgyis zakatol. Elő azzal a kottával! Türelmetlenül lapozgatok, keresem a régi szonátát, nem találom. A szemüvegemet se találom. Hát akkor, lássuk, megy-e még fejből?!
ÉÉÉÉS…Jobb kéz, középső ujjal finoman lenyomom a Cisz-t - a legszexibb, legérzékibb hang a világon - aztán egy ügyes mozdulattal átbújtatom alatta a hüvelykujjamat és jön a D, hozzá az A. Legato - legato, szépen kötöm a hangokat. Andante lépkedek lassan a billentyűkön és megvan a H is! Ennyi év után - ki hitte volna?! Gyerünk tovább! Játszani, játszani, sohasem abbahagyni!

Ha nincs kotta, hát nincs kotta, nem baj, a könnyeimen át úgyis összefolynának a fekete pöttyök...