Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Egy fiatal nő személyközpontú esettanulmánya (8)

Pauljucsák Péter képe
Ellenőrzött szakember

Az alábbi esettanulmány megosztásával bepillantást szeretnék nyújtani a pszichológiai munkatér zárt ajtaja mögé, specifikusan a rogersi személyközpontú módszerbe. A leírás egy kliensemmel folytatott ülések sorozatát mutatja be, melyet a terjedelem miatt részekre bontva közlök. A tanulmányban szereplő nevek álnevek, az eset ismertetése a kliens beleegyezésével történik.

 

A cikkek sorrendben olvasandók „Egy fiatal nő személyközpontú esettanulmánya (1) – (8)” részekig.

 

 

 

A tanácsadási folyamat lezárása

 

Hetedik találkozásunk a lezárás alkalma lett, miután Zsuzsi előzetes egyeztetés nélkül váratlan igényét fejezte ki erre az ülés első perceiben. Mosolygós, lelkes és energikus volt, könnyeden ült le a fotelbe. Habár kifejezetten gyors ütemű haladást éreztem, az volt a fantáziám, hogy néhányszor még látni fogjuk egymást, hogy az érintett témáink még nem dolgozódtak át teljesen. Leginkább az utolsó ülésünk lényegi elemét éreztem lebegőnek, ahol az „elég jó vagyok” érzését összekötöttük ugyan az anya megerősítő vállveregetésével, annak a jelét még nem láttam, hogy maga a megkérdőjeleződött értékesség módosult volna. Egészen mostanáig – gondoltam magamban szinte azonnal. Néztem őt, az arcát, tartását, és a kisimult szó jutott eszembe, és arra jutottam, nem is kérdés, hogy bátran el merem engedni. Egyrészt aktuális pozitív kisugárzása miatt, másrészt mert olyan típusnak ismertem meg, aki nem ruminál feleslegesen, nincs szüksége arra, hogy a problémákat eltérő szögekből újra és újra megvizsgáljuk. Mintha a folyamatunkat leírhatnánk ezzel a mondattal is: ha valamit már megtaláltunk, akkor az „meg van találva”. Eszembe jutott az a jó értelemben vett egyszerűség, amit munkánk elején éreztem belőle áradni, és hogy valószínűleg elég neki, ha a lényegi pontokban módosulást tapasztal, a többit ő már saját maga el tudja végezni. Végül teljesen megnyugodtam, mikor visszatekintettünk a rövid, de érzésem szerint igazán mély és tartalmas közös utunkra, és úgy fogalmazott, hogy valójában minden megoldódott. Mellkasából teljesen eltűnt a feszültség, elengedte édesanyját, helyreállt az önbizalma, szépen tudja vinni az életét. Ennél a kijelentésénél a „helyreállt önbizalom” afelé mutatott, hogy előző ülésünk mégis kellő hatással bírt, az elmúlt héten pedig helyére került benne az utolsó hiányzó darabka. Látványosan örült, és messzemenőkig hálás volt, én pedig kiemeltem, hogy itt ő dolgozott igazán, az oroszlánrész az ő érdeme, igyekezve tovább erősíteni benne az önállóság élményét, a megküzdés képességét, „az elég jó vagyok” érzését.

 

 

 

A tanácsadási folyamat összefoglalása

 

Elválásunk után arra kerestem a választ, hogy vajon mi miatt változott ilyen kedvezően az állapota, és mik felelhetnek a feltűnően gyors haladásért? Hiszen problémája több fontos területet érintett, melyek egyenként is akár hónapokig indokoltan tarthatták volna a folyamatban: az anya elvesztésének feldolgozatlan gyásza, az alacsony önértékelés, a férjtől való eltávolodás, az a kérdés, hogy hogyan is rendezze újra erőforrásait az anya támaszfunkciójának megszűnte után, vagy akár az e fentiek talaján megjelenő mellkasi szorítás szomatikus tünete. Minden irányra, amerre indultunk, szinte azonnal érzékenyen reagált, akár egy lakmuszpapír, ami a kellő környezeti feltételek mellett rögtön markáns változást mutat. Úgy éreztem, a lehető legsikeresebb együttállás valósulhatott meg a személyközpontú munkamód és egy erre termékenyen reflektáló kliens között, akinek valóban „csak” a kellő feltételeket kellett biztosítani ahhoz, hogy kibogozza helyzetét. Lényeges fontosságúnak és egyben tanácsadói szerencsémnek tekintem, hogy Zsuzsi személyisége általánosan egészségesnek hatott, jól funkcionált, nem kellett alapvető készségek kiépítésén fáradoznunk. Diagnosztikai eszközök alkalmazása nélkül, személyes benyomásaim alapján feltehetően sine morbo kliens. További tényezők, melyek a hatékonyságot befolyásolhatták, hogy a problémái jelentős „elődolgozottságával” érkezett (évekig vizsgálódott, magában már milliószor körbejárta, hogy mi lehet a baj), intenzív, de még nem bénító szenvedésnyomása pedig fenntartotta eltökéltségét, motivációját. Talán ezek miatt is bátran mert rátekinteni önmagához és környezetéhez fűződő viszonyaira, ha pedig szükséges volt, megkérdőjelezte és alakította azokat. Valószínűleg szerepet játszhatott a tanácsadó konstans pozitív értékelése, meleg odafordulása, tapintata és közvetlen hangneme, valamint hajlandósága arra, hogy egyik pillanatban együtt kacagjon a klienssel, egy másikban pedig tapogatózva a legsötétebb érzelmi mélységekbe kövesse őt. 

A munka folyamatára visszatekintve szinte minden alkalom egy-egy lényeges téma köré szerveződött, melyeket mintha már aznap kellően megdolgozott volna önmagában.  

Az első alkalommal a homályos problémák sorából emeltük ki a gyászt és összekapcsoltuk az elveszettség érzésével. 

A második alkalom a fehér galamb szimbólumáé volt, és a lehetséges jövőbeli „pihenőhelyeké”. A harmadik és negyedik alkalommal a férjével kapcsolatos érzések felé haladtunk, amik az elnyomás/elnyomottság témájává sűrűsödtek, újra bevonva beszélgetésünkbe az anyát, immár, mint egykori feleséget.

Az ötödik alkalommal az édesanya utolsó óráinak traumatikus lenyomatát érintettük különös óvatossággal és az ehhez rögzült bűntudatot, lelkiismeretfurdalást. 

Hatodik alkalmunk központi magját pedig az „elég-jó vagyok-e” kérdés jelentette, innen ágaztunk az ezt érintő irányokba.

A tanácsadói folyamat hatásaiként az alábbiak említhetők:

Megjelent a vitalitás, a humor és a nevetés. Eltűnt az elveszettség és a „nem vagyok teljes” érzése. Megszűnt az átható szomorúság, a bűntudat, a lelkiismeretfurdalás. Helyére kerültek az édesanya halálának körülményei, olyannyira, hogy hozzáférhetővé váltak korábbi emlékképek. Visszaszerezte belső fiatalságát, ugyanakkor életében először megérezte a felnőtté válás időszerűségét. Újra felébredt benne az „elég jó vagyok” pozitív önértékelési élménye, amely egyaránt kiterjedt az anyaságra, a feleség és a munkavállaló szerepkörére. A külső kontroll irányából elmozdult a belső kontroll felé (a „vajon miért van nekem mindig szükségem arra, hogy visszajelezzék, hogy jó vagyok-e?” helyét átvette a „már tudom, hogy elég jó vagyok”).

 

Kitekintésként megosztható, hogy Zsuzsi dohányzásának problémája érintetlenül maradt, melyet ő a folyamat egy pontján mellékesen említett nekem. Egy ideig fontolgattam, hogy megpróbáljunk-e lépéseket tenni a leszokás irányába, mivel a cigarettázás mindennapi jelensége nagy mértékben köthető volt az édesanya személyéhez. Végül arra jutottam, és ezt osztottam meg vele, hogy a szakterületemhez szorosan nem köthető kellő addiktológiai tudás hiányában nem tudom felelősen elvállalni az ezzel kapcsolatos munkát. Ezt ő megértve elfogadta. A benne élő vágyak közti dinamika viszont izgalmasan szerveződött, és szépen illeszkedett a folyamatunkhoz. Az anya hosszú évekig folyamatosan intenzíven dohányzott, betegsége éppen ennek köszönhető. Zsuzsi gyerekkorától ezt látta, ennek az illatát szívta magába az anya közelében, a lakásban éppúgy, mint azon kívül. A dohányzás illata és jelenléte összefonódott az otthon fogalmával. További előnyöket is jelentett: énidőt, a nevelési rutinba iktatott szusszanásnyi pihenőket az erkélyen, egy napjának szervező erejét, mivel a köznapi cselekvéseket rendre egy-egy cigarettával zárta. Az egészség iránti ellentétes vágya viszont disszonanciát keltett, hiszen az édesanya betegségének okozója is ez az örömforrás volt. Az utolsó ülésen egy jó eredményeket felmutatni képes leszoktató programot ajánlottam neki, majd megegyeztünk abban, hogy ez a munka már túlmutat a mi kereteinken, választhatja akár ezt a megközelítést, akár egy másikat, esetleg felkereshet egy addiktológus szakembert.

 

Habár kifejezetten sikeresnek éreztem a közös munkát, kevésbé ez ösztönözte az eset kiválasztását, leginkább egy olyan tanácsadói folyamatot igyekeztem ismertetni, amelyben tisztán érvényesülhettek a személyközpontú szemlélet hatásmechanizmusai. Az eset leírása feladatként kezdődött, majd a sorokkal haladva egyre intenzívebben, örömtelibben léptem vissza abba a szeretetteli, jóérzésű, őszinte és mély kapcsolatba, ami a múltban létrejöhetett köztünk. A rövid időszak ellenére kölcsönösen fontos személyekké váltunk egymás számára egy őszinte, egyenrangú kapcsolati szinten.