Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Egy fiatal nő személyközpontú esettanulmánya (6)

Pauljucsák Péter képe
Ellenőrzött szakember

Az alábbi esettanulmány megosztásával bepillantást szeretnék nyújtani a pszichológiai munkatér zárt ajtaja mögé, specifikusan a rogersi személyközpontú módszerbe. A leírás egy kliensemmel folytatott ülések sorozatát mutatja be, melyet a terjedelem miatt részekre bontva közlök. A tanulmányban szereplő nevek álnevek, az eset ismertetése a kliens beleegyezésével történik.

 

A cikkek sorrendben olvasandók „Egy fiatal nő személyközpontú esettanulmánya (1) – (8)” részekig.

 

 

 

Ötödik alkalom

 

Következő találkozásunkkor édesanyja utolsó óráit, utolsó fél napjának történéseit hozta egy igazán mély, megindító témaként. Kifejezett érzékenységgel, óvatossággal és tapintattal igyekeztem kapcsolódni hozzá; magam is megérintődve, sokszor párás szemekkel hallgattam, mégis azzal a határozott élménnyel, hogy különösen jól esik vele együtt lennem ebben a borzongató érzelmi mélységben. 

Elárulta, hogy annyira fél ettől a témától, hogy egész héten nem is mert rágondolni, hogy sokszor aludni sem tud tőle, és már három éve cipeli ennek a terhét.

Rövid kitérőként gyorsan visszatekintett, hogy habár nemrég fontolgattuk, talán még beszédtéma lehet a férje és őközötte az elnyomás kérdése, de most inkább azt választja, hogy elengedi ezt, mert már pontosan tudja, hogy biztosan nem tesz ilyet a párjával. Habár felmerült bennem egy minimális kétség, hogy vajon a férjben mi élhet ezzel kapcsolatban, hogy ez még nem teljesen tisztázott, megérzéseim alapján összességében egyet tudtam érteni vele; továbbá ezt a megértést az erősödés, stabilizálódás jeleként értelmeztem, amelyben már nem kell annyira a másikra támaszkodni. Ezt a tendenciát pedig nagyon is előre mutatónak véltem az édesanya támasz funkciójának elengedése szempontjából.

Beszámolt arról, hogy édesanyja tüdőrákja miatt már egy ideje kórházban tartózkodott, az utolsó napján történtekről pedig ekképpen beszéltünk:

 

Zs:Egyik reggel telefonáltak a kórházból, hogy ez lesz az utolsó napja. Teljesen biztosak voltak. Szóltam a bátyámnak, a férjemnek és apukámnak... Hívtunk egy papot, aki feladta az utolsó kenetet. És mikor ez megvolt, elment a pap, mondták, hogy akkor ők mennek, hogy akkor menjünk. És az egész olyan természetes volt, elindultam velük, és kimentünk, én meg alig érzékeltem az egészből valamit. Később aztán óriási bizonytalanság ébredt bennem, hogy magára hagytam meghalni... 

T:Elképzelnem is nehéz ezt a helyzetet... Valahogy olyan rendben lévőnek tűnt, hogy elbúcsúztok és elmentek...

Zs:Talán lett volna még egy tiszta pillanata, amikor tudtunk volna találkozni. A filmekben mindig van egy tiszta pillanat, pont a halál előtt. Amikor elmondhattam volna, hogy szeretem... Foghattam volna a kezét... Mellette lehettem volna...

T:Jól esett volna még mellette lenned... Mintha talán nem is annyira neki, inkább neked lett volna szükséged rá.

Zs:Fontos lett volna, hogy elmondjam, hogy szeretem. Pedig minden nap telefonáltunk, és mindig mondtam neki.

T:Számtalanszor elmondtad már neki, valamiért ez az utolsó, személyes „Szeretlek” mégis más lett volna, mint a többi. Mintha vártál volna tőle valamit.

Zs:Azt, hogy azt mondja: „Tudom.”

 

Minél inkább körbejártuk ezt a „Tudom” szót, mint elképzelt választ, annál izgalmasabbá vált, hogy miről is szól ez valójában. Kiderült, hogy teljesen leszűkíthető a maradás-távozás kínzó dilemmája: kizárólag ennek a szónak a kiejtése hiányzott, ez lett volna az egyetlen, ami megnyugvást hozott volna a számára. Az ok pedig, amit végül ő maga ismert fel és mondott ki, láthatóan teljességgel mellbe vágta: annak az igazolása lett volna az anya szájából, hogy ő „jó lánya” volt. Ezzel pedig egy kellemetlen érzés kezdett el növekedni benne, megdöbbent attól, hogy valójában az édesanyja utolsó tiszta percében is ő akart még valamit kapni tőle, hogy mennyire önző volt. Egyértelműnek tűnt, hogy az anya nem akarta volna, hogy maradjon, korábbi kórházi helyzetben is mindig elküldött mindenkit, azt akarta, hogy egyedül lehessen, hogy ne lássák így őt. Habár az anyuka karakteréből átszűrődni éreztem egy önfeláldozó mártíromságot, a nő, aki mindig csak ad, aki mindig csak meghallgat, aki nem akarja, hogy vele legyenek utolsó perceiben, az érzelmi „adás-kapás” egészségtelenül felborult egyensúlyát; mivel nem az anyukával, mint klienssel kellett foglalkoznom, nem bolygattam ezt a kérdést, inkább úgy döntöttem, hogy azt jelzem vissza, ebben én is az anya akaratát látom, elfogadhatóbbá téve Zsuzsi számára azt, hogy magára hagyta őt. Ráadásként így szerencsésen kiemelkedett a háttérből Zsuzsi személyes szerepe is, hiszen ha a távozással tiszteletben tartotta az anya akaratát, ő pedig szíve szerint mégiscsak maradt volna, az vélhetően az ő vágyairól szól.

Az ülés további részében afelé jártunk, hogy vajon van-e egyáltalán jó döntés egy ilyen nehéz helyzetben; és hogy a filmekben talán így jelenítődik meg, a valóságban semmiféle garancia nincs egy morfium hatása alatt álló személy utolsó tudatára ébredésére. 

Minél több szó esett róla, már kétség sem fért hozzá, hogy az anya tudta, hogy Zsuzsi szereti őt, és valóban a „jó lányom voltál” megnyugtató kijelentése hiányzik ennyire. Ő tette fel végül a kiváló kérdést: vajon miért van nekem mindig szükségem arra, hogy visszajelezzék, hogy jó vagyok-e? És valóban, tökéletesen beilleszthető a korábbi bizonytalanságok sorába az „elég jó feleség”, „elég jó anya”, „elég jó munkaerő” mellé. Mindemellett úgy tűnt, önmagában megerősödve már mindegyikről ki tudta jelenteni, hogy igen, elég jó vagyok, kivéve ezt az utolsót; már csak az „elég jó lánygyermek” témája maradt a sorban. 

 

 

 

(A tanulmány a hatodik alkalommal, „Egy fiatal nő személyközpontú esettanulmánya (7)” címmel folytatódik. Az írás összesen 8 részes.)