Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Egy fiatal nő személyközpontú esettanulmánya (3)

Pauljucsák Péter képe
Ellenőrzött szakember

Az alábbi esettanulmány megosztásával bepillantást szeretnék nyújtani a pszichológiai munkatér zárt ajtaja mögé, specifikusan a rogersi személyközpontú módszerbe. A leírás egy kliensemmel folytatott ülések sorozatát mutatja be, melyet a terjedelem miatt részekre bontva közlök. A tanulmányban szereplő nevek álnevek, az eset ismertetése a kliens beleegyezésével történik.

 

A cikkek sorrendben olvasandók „Egy fiatal nő személyközpontú esettanulmánya (1) – (8)” részekig.

 

 

 

Második alkalom

 

Az ülés elején Zsuzsi arról számolt be, hogy két-három napig intenzíven éltek benne a korábban elhangzottak, az előző beszélgetésünk hatása alatt állt, és hogy nagyon „betaláltak” a szóba került képek. Hogy teljesen egyértelműnek és logikusnak tűnik, hogy az anyukája halála az, amit neki fel kell dolgoznia. Aztán elhallgatott, és kérdőn pillantott rám, mintha olyasmi lenne a szemeiben, hogy „Na jó, és akkor most merre tovább?”. Említettem, hogy épp a közös munkánk célján gondolkozom, hogy vajon mi lehetne ez, hogy vajon ő mire gondol ezzel kapcsolatban. Azt válaszolta, hogy meg kellene oldani azt, hogy neki senkivel ne kelljen megosztania a dolgait, hogy önmagában, egyedül le tudja rendezni azokat, amiket korábban az édesanyja segítségével. Ezt újra a vízen lebegő madár képével szemléltette, aki majd megtanul úszni. 

Visszajeleztem, hogy egyrészt teljesen érthető, hogy a belső erőforrásait akarja használni, milyen jó lenne egyedül megoldani mindent, de valahogy mégis kicsit természetellenesnek tűnik a kép, talán kicsit szigorúnak is hangzik ez önmagával, hogy ezentúl akkor majd semmit nem oszt meg senkivel. Előző alkalommal mintha pont az tűnt volna neki fontosnak, hogy megossza ezeket, kisírja magát egy vállon, ahol akár gyengének is lehet lenni, most meg mintha épp az ellenkezőjét mondaná: hogy senkinek sem akar megnyílni. Természetes, hogy egy édesanya nem helyettesíthető, de annyira emberi tulajdonságnak hangzik az, hogy megoszt tartalmakat önmagából valaki mással. Ezután szinte az egész alkalmunkon ezt jártuk körbe, kiderült, hogy az anyja mindig mindent magában tartott, hogy ő mindig csak meghallgatott másokat... aztán meg meghalt rákban – tette hozzá hirtelen. Mondta, hogy hisz a lelki történésekben, hogy azok meg is betegíthetnek, és hogy nem akar ő is beteg lenni. Beszéltünk arról, hogy mintha most ő vette volna át ezt az anyai szerepet, otthon és a baráti társaságban éppúgy; hogy ő sohasem ad magából, mindig csak meghallgat. Megosztottam vele azt a kétségemet, hogy ha már az egészségét említette, amit félt, kérdéses bennem, hogy vajon a legegészségesebb cél-e az, amit elsőre kitűzött, hiszen ez éppen az édesanyja működése, hogy én most el tudtam képzelni egy olyan madarat is, aki új szárazföldet keres. Ezután afelé mentünk, hogy vajon kik lehetnének olyan személyek, akiknek adhatna magából, egy igaz barátnőt említett, de a legnagyobb gát benne egy bizalmi kérdés, fél, hogy visszaélnek a bizalmával. A férj a másik személy, aki „pihenőhely” lehetne, de ő nem olyan típus, ő kevéssé nyitott, és őt nem akarja terhelni. 

Időközben hétköznapi történések megosztásával példálózott, majd ezen a ponton olyan érzésem támadt, hogy a legfontosabb érzelmi tartalmat mintha épp kikerülné, ami most leginkább benne van, az az édesanyjával kapcsolatos gyász, és hogy egyrészt ennek a megosztására kellene elsődleges felületet találnunk, másrészt meg ennek a témának a fogadása hangsúlyozottan éppen az én szakmai feladatom. Megosztottam vele ezt a gondolatmenetet, és felajánlottam neki, hogy habár ma más irányba indultunk el, nagyon fontosnak érzem a gyásszal kapcsolatos érzéseket benne, és ha úgy érzi, bármikor fordulhatunk afelé a téma felé, teljesen nyitott vagyok rá, semmiképp sem akarom elvenni annak a lehetőségét, hogy végre itt beszélhessen róla. 

Zsuzsi végül úgy döntött, hogy jó az eredeti irány: ha feloldódhatna benne a gát, ami elzárja őt attól, hogy adjon magából másoknak, és találnánk ehhez megfelelő alanyokat, akkor tudna velük beszélni erről is. A döntést tiszteletben tartva haladtunk tovább erre, egyrészt a barátnő felé, és a gátló félelem felé, hogy vajon ki fogja-e beszélni őt a háta mögött. Aztán a férj irányába, ahol három gátló tényezőt találtunk, az egyik a bizalom, a másik a nem ilyen típus, a harmadik, hogy nem akarom terhelni. A nem akarom terhelnigátat gyorsan kizártuk, merthogy nincs is ő túlterhelve – mondta. A bizalmatlanság érzése felé mentünk, ami abból fakadt, hogy volt, hogy már külön is el tudta képzelni az életét a férfitől, legalábbis fel volt készülve erre is, mint opcióra, és mi van akkor, ha a bizalom körében már csak ketten maradnak majd a fiával. A nem ilyen típusazt jelentette, hogy korábban többször fordult a férj felé nevelési nehézségekkel, de ilyenkor a férfi egy gyors tanáccsal (például: ez egy ilyen korszak, ki kell bírni) mindig rövidre zárta a beszélgetést. Visszajeleztem, hogy úgy tűnik, nem is kell neki sok minden a másiktól, talán elég, ha meghallgatják, ha teret adnak neki, mint ahogy pár perce anyukája kapcsán említette azt, hogy egyszerűen csak elmondta neki, hogy kiborult, hogy csak kisírta magát, aztán ennyi elég is volt. Már ment is tovább, és mindent szépen megoldott.

Az ülés vége felé érzelmileg nagyon megérintett állapotba került, felébredt benne ismét a kuszaság érzése. Mondtam neki, hogy most úgy látom őt, mintha nehéz érzésekkel küzdene, rövid szünet után azt válaszolta, hogy egy „picsának érzi magát”, mert most az a gondolat ugrott be neki, hogy talán ő mondta túl hangosan, túl intenzíven a férjének, amit alkalomadtán közölt felé, és esetleg őmiatta zárkózott be, hogy lehet, hogy ez az ő hibája, hogy akkor lehet, hogy minden az ő hibája. Ez a hirtelen érzelemváltás és általánosítás nem illett az ülés ütemébe, emiatt azt gyanítottam, hogy a férjjel kapcsolatban még lehet valami a háttérben. Kiderült, hogy évekkel korábban volt egy családi szcéna, ami teljes pontossággal belé égett, éppen mosogatott, amikor a férje azt mondta neki, hogy Zsuzsi elnyomja őt. Erről eszébe jutott az édesanyja, mint feleség, aki valóban mintha elnyomta volna az édesapját, és nagyon felerősödött benne az az érzés, hogy ő is hasonlóan működik. Nagyon élesen váltakoztak benne a „talán elnyomom őt” és a „nem, nem, biztosan nem” vélemények. Ez a kettősség nem került feloldásra, de nem is bántam ezt, úgy éreztem, hogy hatékonyan fog dolgozni benne a következő alkalomig. Káoszosnak érezte az alkalmat, de mondta, hogy ez a saját maga csapongását jelenti, én pedig biztosítottam arról, hogy ez pont így szokott zajlani, ide kuszasággal szoktak érkezni, tapogatózva, aztán közösen elindulunk egy zseblámpával, hogy a területet egyre jobban megvilágítsuk; és hogy talán éppen az a ritkább, amilyen egyértelmű és tiszta volt az első alkalmunk.

 

 

 

(A tanulmány a harmadik alkalommal, „Egy fiatal nő személyközpontú esettanulmánya (4)” címmel folytatódik. Az írás összesen 8 részes.)