Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Egészségünk és gyógyulásunk esélyei

Dr. Gerber Erika képe
Ellenőrzött szakember

Egészségünk és gyógyulásunk esélyei

Nem elég fejben tudni, hogy test és lélek összefügg egymással, önmagában ebből a kognícióból még nem lesz változás. Ahhoz, hogy gyógyuljunk, ki kell lépnünk a lelki passzivitás állapotából és a gyógyulást hátráltató negatív érzéseket aktivitásba kell fordítanunk. A pszichoterápia szerencsére, a késői életévekben is segíthet. Felnőttkorunk konfliktusai a gyermekkorban rosszul rögzült megküzdési stratégiák makacs ismétlései. Pl. ha kiskorunkban az egyetlen megoldás a feszültség teli helyzetből való kimenekülés volt, akkor felnőtt korunkban is  így viselkedünk. Nem konfrontálódunk, nem keressük  a kapcsolat fejlődését lehetővé tevő  kompromisszumokat.  A kimenekülés egyik formája maga a betegség. A pszichoszomatikus szemléletű gyógyítás módszereinek egyike, a rekonstrukciós élmény-technika.  Az eredeti, általában a gyermekkorban elszenvedett feldogozatlan, traumatikus éélmények érzéseinek újra-átélésén keresztül esélyt kaphatunk arra, hogy már a felnőttkori  tudásunkkal és rálátási képességünkkel reagálhassunk az eredeti feszültségre. Ez az életre kelt ÖNERŐ kell ahhoz, hogy kibillenhessünk az évtizedek óta mozdulatlanságban tartó és megbetegítő gyermeki védekezésből.

Ne felejtsük! Amíg a bennünk élő beteg gyermek nem gyógyul, addig felnőttkori „ÉN"-nünk sem képes változni!

A jó esélyek forrása – az időben megszerzett kezdeményezőképesség!

Legyen szó gyermekről, vagy felnőttről, betegségéért tudattalanul mindkét fél önmagát okolja. Míg a gyermek betegségének okait elsődlegesen önmagában érzi, addig  a felnőtt inkább külső környezetében véli megtalálni balsorsának okozóit (ipari szennyezés, munkahelyi stressz, rossz orvos-gyógyszerválasztás). Tudattalanul mégis  önmagát hibáztatja, hátráltatva ezzel saját gyógyulását.    

Egészségünk és gyógyulásunk esélyeit elsődlegesen szüleinktől kapjuk. Ez a   megállapítás azonban nem a gének hatalmára, sokkal inkább a gyermekét jól ismerő és értő szülői magatartásra vonatkozik.

A önvádlás megalapozása  szempontjából érvényesülő szülői hozzáállás legkritikusabb fázisa a gyermek 3 és 5 éves kora közötti időszak.

Ennek az életkornak legnagyobb vívmánya a kezdeményező képesség megszerzése - szemben az önvádlással teli életérzés kialakulásával.

A gyermeket már saját szándékú cselekvések is vezérlik ( fel akarok mászni a fára), mégpedig olyanok, amelyeknek célja is van.  Itt lép be a bűntudat érzése akkor, amikor a kezdeményezés nem produkálja a vágyott eredményt (leestem a fáról).

Bátorítsuk és támogassuk gyermekeink kezdeményező próbálkozásait! Engedjük őket fára mászni és engedjük meg magunknak azt, hogy néha leessenek! Így lesz esélyük arra, hogy realisztikus és megfelelő választásokat hozzanak, így lesznek képesek kifejleszti önmagukban a kezdeményezésben való függetlenséget és így tudnak majd saját erőforrásaikból táplálkozni. Életük későbbi kudarcait, betegségeit nem a passzivitáshoz vezető vádlás - önvádlás mechanizmusa fogja uralni, hanem a jó megoldásokat ígérő kezdeményezőképesség.