Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

A depresszió gyökerei a múltba nyúlnak

Bakondi Gábor képe
Ellenőrzött szakember

A depresszió alatt egy komplex lelki tünetegyüttest ért a tudomány. Ennek része önmagunk leértékelése, az önvád, a sötét reménytelen jövőkép, alvás, és evészavarok. A depressziónak egyes esetekben biológiai alapja is van, de legtöbbször az önmagunkról és a világról  alkotott elképzeléseinkhez kapcsolódik. Ez a kép gyermekkorunkban válik a személyiségünk részévé. Olyan mélyen épül belénk, hogy nem is mindig vagyunk tudatában ezeknek az alapvető vélekedéseknek. Kisgyermekként szinte szivacsként szívjuk magunkba a környezetünk reakcióit, visszajelzéseit. Ha viselkedésünkre, közeledésünkre elfogadással, törődéssel, türelemmel, dicséretekkel válaszolnak, pozitív képet alkotunk magunkról és a külvilágról. Az az alapvető elképzelés gyökerezik meg bennünk, hogy szerethetőek, értékesek vagyunk, a külvilág pedig egy otthonos, biztonságos, szerethető hely. Sokszor azonban a környezet, a család türelmetlen a gyermekkel szemben, szeretteitől időnként bírálatokat, kritikákat, szidásokat kap, keveset bíztatják, dicsérik. Ebben az esetben énképének része lesz az a feltevés, hogy nem vagyok értékes, terhére vagyok másoknak, nem várhatok szeretetet, vigasztalást a külvilágból. Így a valóságról létrehozott képe eltorzul, egy hamis, negatív énkép szilárdul meg benne. Ennek negatív képnek az ellensúlyozására az egyén különböző stratégiákat fejleszt ki. Az egyik ember úgy gondolkodik, hogy ha mindenben tökéletesen, 110 %-osan teljesítek talán elfogadnak, a másik igyekszik mindent maga megoldani, teljes önellátásra rendezkedik be, nem akar mélyen kötődni senkihez, mivel az az alapfeltevése, hogy senkire sem számíthat, a harmadik arra a megoldásra jut, hogy ha mindenkihez alkalmazkodik, mindenhol az elvárásnak megfelelő képet mutatja, akkor talán szeretni fogják, és nem éri sérelem. Ezek a stratégiák túlélik a gyermekkort és a felnőtt is tovább alkalmazza, anélkül, hogy a tudatában lenne. Perfekcionista, munkamániás, esetleg konfliktuskerülő, vagy épen távolságtartó, mély kapcsolatot kiépíteni nehezen tudó felnőtté válik. Ezek azonban megnyugvást nem csak fel-felerősödő nyugtalanságot, lehangoltságot okoznak. A mélyben rejtőző negatív vélekedések meghatározzák az egyes élethelyzetek értelmezését is. Egy ismerős például lemondja a megbeszélt találkozót. A pozitív énképpel, gondolkodási sémákkal rendelkező ember azt gondolja: az ismerős nem ért rá, a negatív én és világképpel bíró első gondolata: az ismerősöm nem tartja fontosnak, hogy velem találkozzon, tulajdonképpen nem vagyok fontos senkinek. A gondolatok hatására az utóbbi egyén hangulata elromlik, önvád, reménytelenség érzése önti el, és lassan belecsúszik a depresszióba. A változás útja részben a terapeuta empatikus, elfogadó hozzáállása, másrészt ezeknek negatív gondolkodási sémáknak, életstratégiáknak a feltárása, tetten érése. A kliens megtanulja felismerni ezeket a tőle függetlenül működő folyamatokat, és a terapeuta segítségével meg is kérdőjelezi őket. Mivel a múltban, a gyermekkorban a környezet hamis valóságérzékelést alakított ki a kliensben, így saját magáról és, környezetéről alkotott elképzelései nem felelnek meg a valóságnak, a tényeknek. Az egyén azáltal, hogy a terapeuta segítségével egyre inkább a valósághoz közelíti ezt a képet, felfedezi saját értékeit, kreativitását, fejlődőképességét megindulhat a gyógyulás útján.

Problémakör: