Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Csak semmi pánik, készülj a legrosszabbra...

Hága Győző képe
Ellenőrzött szakember

 

Nem olyan régen megnéztem a Kémek hídja című Spielberg filmet. Az egyik központi szereplő egy szovjet kém, akit a film legelején elfog a FBI és bíróság elé állít. Javában zajlik a hidegháború, az amerikai népben forrong a bosszúvágy és a félelem, így a fickó semmi jóra nem számíthat a vádlóitól. Minden átlagosan gondolkodó ember, köztük én is, attól rettegne ilyen helyzetben, hogy villamosszék vagy akasztás lesz a vége, ő mégis már már bosszantó nyugalommal vesz részt a sorsdöntő tárgyalásokon. Ügyvédje többször megkérdi tőle a film közben „nem aggódik?”, erre ő minden alkalommal a következő kérdéssel felel: „az használna?”.

Na de hogy jön ez ide, egyáltalán mi köze ennek a pszichológiához, vagy bármihez ami velünk történik? Nem gondolom, hogy szorult helyzetekben pontosan úgy kéne reagálnunk, ahogy az említett úriember tette, azonban elgondolkodhatunk azon mennyi hasznunk van abból, ha folyamatosan lehetséges tragédiák miatt stresszelünk. Nem tudunk koncentrálni a jelenre, nem vagyunk képesek megfelelően cselekedni, ha tényleg történik valami és ha szokást csinálunk az aggódásból, hosszú távon az egészségünk is megsínyli a dolgot. Röviden fogalmazva életünk minőségét jelentősen csökkenti, ha állandóan szorongunk valami miatt.

Mit tehetünk? Ismerkedjünk meg a sztoikusokkal, egy olyan filozófia képviselőivel, mely csaknem 480 éven át virágzott az ókori Görögországban és Rómában. Ne ijesszen el minket a filozófia, itt nem a lét értelméről való elmélkedésről lesz szó (bár az is fontos kérdés). Sokkal praktikusabb, a gyakorlatban könnyebben hasznosítható gondolatok tartoznak ide, melyek érvényessége és hatóereje a modern világban éppen olyan nagy, mint születésük korában. Olyannyira igaz ez, hogy a ma egyik legnépszerűbb pszichoterápiás irányzat, a kognitív viselkedésterápia is többek között ezeken alapszik. Nézzük, miről is van szó.

 

Bizonyos dolgok hatalmunkban vannak, más dolgok nincsenek. Tőlünk függ a véleményünk, az ösztönös vágyunk, a törekvésünk és ellenszenvünk, egyszóval mindaz, amit egyedül alkotunk meg. Nem tőlünk függ a testünk, a vagyonunk, a hírnevünk és a tisztségeink, tehát mindaz, amit nem egyedül hozunk létre.”*

 

Nem a tények zavarják az embereket, hanem a tényekről alkotott vélemények. () Így hát sohase másokat okoljunk, amikor akadályokra bukkanunk, vagy nyugtalanok, szomorúak vagyunk; magunkat, azaz a magunk véleményét hibáztassuk.”*

 

Az idézett sorok Epiktétosztól, az egyik leghíresebb sztoikustól származnak. Amikor valami bosszant minket, hajlamosak vagyunk azonnal a körülményeket okolni és valóban, ezek sokszor kedvezőtlenek, sőt kifejezetten igazságtalanok tudnak lenni. Beláthatjuk, hogy csak korlátozott mértékben van ráhatásunk arra, ami velünk történik. Ez a gondolat első olvasatra talán a felelősségünk hárításaként értelmezhető, de ennek éppen az ellenkezője az igaz. Bár a körülményeinket és a velünk történő eseményeket nem tudjuk teljességében az irányításunk alatt tartani, alakítani azért tudjuk őket. És ami a legfontosabb: az ahogyan értelmezzük a világot, például embertársainkat és a velük való interakcióinkat, az igenis függ a gondolkodásunktól.

A világot saját szűrőinken keresztül értelmezzük, melyeket az életünk során akaratlanul fejlesztettünk ki egyéni tapasztalataink mentén. Éppen ezért az események hozzájárulnak ahhoz, ahogyan érzünk és cselekszünk, de ezek végső soron nem okai a reagálásunknak. A reakciónk saját hiedelmeinktől függ. A racionális emotív viselkedésterápia ezt nevezi az érzelmi felelősség elvének. Ezzel együtt nem teljesen értek egyet az idézett szöveggel. Nem gondolom, hogy véleményünk, vagy akár ösztönös vágyaink csakis tőlünk függenének. Ez éppen olyan végletes megfogalmazás, mintha azt mondanánk, hogy semmibe nincs beleszólásunk az életünkkel kapcsolatban és éppen ezért felelősek sem lehetünk az életünkért. Ehelyett én talán úgy fogalmaznék, hogy vannak dolgok, amikre nagyobb ráhatásunk van, míg másokra kisebb. Vegyünk például egy forgalmi vizsgát. Nyilván mindenki át akar menni rajta és a legtöbben eleget is gyakorolnak előtte ahhoz, hogy viszonylag biztonságosan el tudjanak vezetni egy autót. Mégis sokan emellett a gyakorlat mellett is elhasalnak. Vétenek egy apró hibát, esetleg idegesek és ezért tévesztenek el valamit, ugyanakkor az is megeshet, hogy valami teljesen váratlan történik az úton, amire még a gyakorlás során sem volt példa. Ez is egyike annak a sok-sok helyzetnek, amikor nincs mindenre ráhatásunk. Az élet tele van ilyenekkel, ezt el kell fogadnunk. A kulcs abban rejlik, hogy változtassunk azon, amin módunkban áll és alkalmazkodjunk ahhoz, amin nem tudunk változtatni. Igényeinken, gondolkodásmódunkon tudunk változtatni és a környezet adta lehetőségekhez tudjuk igazítani őket.

Ha belátjuk, hogy a gondolatainkért és érzelmeinkért nem csak a körülményeink, hanem mi magunk is felelősek vagyunk, értékes jutalmat kapunk cserébe. A felelősség ugyanis kontrollal párosul. Lehetőségünk van arra, hogy a dolgokat másként lássuk. Tehetünk azért, hogy másként éljük meg életünk kellemetlen eseményeit, hogy kiegyensúlyozottabban és hatékonyabban működjünk a mindennapokban.

Nem az érzelmek tagadásáról van itt szó, az érzelmek nagyon fontosak és hasznosak, érdemes utat engedni az átélésüknek, azonban ha reálisak a környezetünkkel kapcsolatos elvárásaink és hiedelmeink, az érzelmi élményeink is egészen mások lesznek. Például nem bosszankodunk annyit a dugóban reggelente, hiszen irreális lenne elvárnunk, hogy a többi ember ne igyekezzen dolgozni éppen úgy, ahogy mi magunk is tesszük. Talán belátjuk, hogy erre számítva korábban is elindulhattunk volna és elhatározhatjuk, hogy legközelebb így is teszünk majd, hogy időben beérjünk. Ha pedig már belesodródtunk egy előnytelen helyzetbe, saját részünk elismerése mellett azért jóban maradhatunk magunkkal. Egyrészt semmivel sem leszünk előrébb azzal, hogy szidjuk magunkat, csak még rosszabb lesz a közérzetünk, másrészt irreális elvárás lenne magunkkal szemben, hogy soha ne hibázzunk. Ha tanulunk egy hibából, akkor máris nem kudarcról, hanem nyereségről beszélünk. Na igen, de mit tegyünk a következményekkel kapcsolatos aggodalmainkkal? Ha már megtörtént a hiba, vagy egész egyszerűen csak kockázatos helyzetbe sodródtunk, joggal tarthatunk a negatív következményektől.

 

Mi van ha kirúgnak, amiért kések? Istenem, azt biztosan nem élném túl...”

 

Általában, ha valami aggaszt bennünket, barátaink valami ehhez hasonlóval igyekeznek nyugtatni minket: „nem lesz semmi gond”, „nyugodj meg, biztos minden rendben lesz”, „tuti, hogy sikerülni fog”. A sztoikusok nem ezt mondanák nekünk. Ők arra biztatnának, hogy fogadjuk el a negatív események valószínűségét. Amikor például egy barátunk vizsga előtt ilyesmit mond nekünk: „biztosan sikerülni fog, tuti átmész”, ha csak nem jós az illető, megfontolandó, hogy hihetünk-e neki. Egyrészt érezzük és tudjuk, hogy egyáltalán nem biztos, hogy sikerülni fog, hiszen még ha rendesen tanultunk is, bármi megtörténhet. A barátunk sem gondolhatja komolyan, hogy biztosan sikerülni fog, tehát legjobb szándéka ellenére is, csak egy illúzióba próbál ringatni minket. Másrészt, ha mégis hiszünk neki, majd győzelmünk biztos tudatában valahogy mégis elveszítjük a csatát, még nagyobbat koppanunk, mint amekkorát a bukás önmagában indokolna.

De akkor mégis mitől nyugodnánk meg jobban? Ha a jövőt nem jósolhatjuk meg biztosan, csak egy dolgot tehetünk, gondoljunk bele mi a legrosszabb dolog, ami történhet az adott helyzetben. Ha megvan, tegyük fel a kérdést, hogyan küzdenénk meg ezzel a helyzettel. Milyen lehetőségeink lennének abban az esetben, ha bekövetkezne ez a legszerencsétlenebb kimenetel és hogyan tudnánk élni ezekkel a lehetőségekkel? A lehető legkonkrétabban és életszerűbben fogalmazzuk meg a válaszokat ezekre a kérdésekre. Az egyoldalúság elkerülése végett gondoljunk bele abba is, hogy mi a legjobb dolog, ami történhet velünk ennek az eseménynek a következtében és végül őszintén válaszoljunk arra is, hogy mi a legvalószínűbb kimenetel ezek közül. Ha reálisan gondolkodunk, rájöhetünk, hogy sok esetben hajlamosak vagyunk katasztrofizálni a lehetséges következményeket. A helyzet sokszor jobb, mint amilyennek első ránézésre tűnik. Még ha nem is ideálisak a kilátások, mindig vannak lehetőségeink. Mindig tehetünk azért, hogy egy lépéssel kijjebb jussunk a bajból és ez a gondolat már önmagában segíthet megnyugodnunk. Ha pedig higgadtan és bátran elképzeljük a legrosszabb lehetőséget és azt is, hogy mit teszünk majd, ha bekövetkezik, visszanyerhetjük a magabiztosságunkat is.

Mert mi történik, ha megbukom azon a vizsgán? Hát átgondolom, hogy milyen hiányosságaim voltak, kicsit még tanulok, legközelebb pedig újra megpróbálom és talán akkor át is megyek. Vagy mi van, ha kirúgnak? Jobb esetben kapok valamennyi végkielégítést, addig pedig nekilátok munkát keresni, talán még jobbat is találok, mint a mostani. Nyilván nem ideális helyzet és senki nem állítja, hogy örülnünk kellene neki. Teljesen érthető, ha elszomorodunk miatta, de emlékeztessük magunkat arra, hogy nem dől össze a világ. Másnap ugyanúgy felkel a nap és a játék tovább folytatódik. Ha pedig mindez nem következik be, gondoljunk csak bele, hogy utólag milyen feleslegesnek tűnik majd ez a mostani aggodalom. Kész időpocsékolás...

 

 

 

 

*Epiktétosz kézikönyvecskéje, avagy A sztoikus bölcs breviáriuma; Sárosi Gyula fordításában, Budapest, 1943.