Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Csak hitelesen az állásinterjún

Kovács Orsolya képe
Ellenőrzött szakember

Kísérlet a tévhitek megdöntésére

Néhány száz állásinterjú levezetése után az látom, hogy semmi sem fontosabb egy jelöltben a kiválasztás folyamata során, mint az, hogy hiteles személy legyen.  Legyen szó jogászról, könyvelőről, gyerekgondozóról vagy éppen bankárról.

Álláskereső portálok napi szinten ontják magukból a tippeket arra nézve, hogy milyen egy jó állásinterjúzó, mit és hogyan érdemes válaszolni a Hr-es kérdéseire, hogyan viselkedjünk, ha meg akarunk kapni egy állást. Ezeket összegezve megkapjuk a tuti jelöltet: „Belépve határozottan kezet fog, felkészül a szervezet történetéből és gazdasági számaiból, gyorsan reagál, ismeri a jó és rossz tulajdonságait, tisztában van szakmai céljaival, és van legalább három kérdése.”

Persze remek, ha mindezt tudja nyújtani a jelölt, de önmagában nem elég. Hisz az interjúztatóban ott vannak még az igazán fontos kérdések: „Na, de mégis ki ez az ember? Hogy fog beilleszkedni a csapatba? Hogyan viselkedik a mindennapokban?” Nem biztos, hogy ezeket a kérdéseket azonban felteszi, sőt egyáltalán van értelme feltenni. Hiszen általában begyakorolt sablonválaszok érkeznek rá. Így inkább figyel: Milyenek a nem tudatosan irányított mozdulatai, kifejezései, tekintete? Hogyan reagál váratlan vagy strukturálatlan kérdésekre?

Hagy mondjak el egy példát. Az egyik értékesítői pozícióba érkező jelölt makulátlan, látszott, hogy már rutinos és előre megszövegezett bemutatkozóját adta elő, majd örömmel mesélt személyiségéről és motivációiról. Már vagy 10 perce beszélt, amikorra megelégeltem, hogy semmit sem tudok róla azon kívül, hogy szeret szerepelni, és nem meri önmagát adni. Úgyhogy a következőt kérdeztem meg Tőle: „Régóta foglalkoztat az a kérdés, hogy miért pont V alakban repülnek a vadkacsák. Nincs valami ötlete?” A jelölt először elpirult, majd elsápadt, végül dühbe gurult, hogy merészelek neki ilyen irreleváns kérdést feltenni.

Természetesen nem a jó válaszra voltam kíváncsi, csak szerettem volna valós reakciót kicsalogatni a jelöltből. Látni szerettem volna, hogy tud e partnerként kezelve velem együtt ötletelni a helyes megoldásról, esetleg elvicceli a válaszát. Vagy behódolva a helyzet hordozta autoritásomnak gyors megfejtések után kapdos majd, vagy fogadkozni kezd, hogy fogalma sincs, nem volt jó bioszból. De a jelölt nem bírta a bizonytalansággal járó frusztrációt, bedühödött. Így nem vehettem fel egy olyan pozícióba, amelyben a váratlan helyzetek mindennaposak, és hidegvért kívánnak.

Az interjúztatók hús-vér embereket akarnak látni, örömeikkel, szorongásaikkal, eredeti gondolataikkal és érzéseikkel. Ha a jelöltek negatív tulajdonságaikról beszélnek, ne azt mondják, hogy a túlzott maximalizmus a legnagyobb bajom, hanem azt, ami tényleg jellemzi őket. A hozzám forduló nagyon lámpalázas típusú embereknek például azt szoktam javasolni, hogy ilyenkor nyugodtan mondják azt, hogy nekik abban kell fejlődniük, hogy kevésbé szorongjanak az ilyen helyzetektől és ezáltal mások jobban meglássák a nyitottságukat. Ezzel ugyanis azt üzenik a kiválasztóknak, hogy ismerik önmagukat (merthogy a lámpaláz jeleit hamar leolvassák úgyis a rutinos interjúztatók), és egyúttal lehetőségük is van közölni, hogy készek dolgozni korlátaikon még ebben a helyzetben is.

Szóval a hitelesség az állásinterjú során bár elég megfoghatatlan fogalomnak tűnik, nem jelent mást, mint azt, hogy tényleg azt válaszoljuk, amit gondolunk, azt kérdezzük meg, ami tényleg érdekel minket, úgy viselkedünk, ahogy általában szoktunk, és mindezért még szeretni is tudjuk magunkat. Ha pedig valahol azt tapasztaljuk, hogy éppen arra nem kíváncsiak, hogy milyen emberek is vagyunk valójában, fel kell hogy tegyük magunknak a kérdést: Ilyen helyen szeretnék én dolgozni?

Nagyon nem könnyű, de megéri!