Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Burnout szindróma

Csukás Csaba képe
Ellenőrzött szakember

A burnout mára népbetegségnek tekinthető tünet együttes. De vajon betegség? Honnan és hogyan indult „hódító” útjára? Ezekre és hasonló kérdésekre igyekszem választ adni a következőkben.

Korábban megjelent írásomban a burnout szindróma tüneteiről és kezeléséről írtam, ezúttal a kérdést inkább társadalmi oldalról igyekszem körbejárni.

A burnout fogalmat Herbert Freudenberger (1974) emelte be a pszichológia tudományába.

Ezt a kifejezést eredetileg a súlyos, krónikus drogfogyasztóknál tapasztalt érzelmileg és fizikailag kiszipolyozott állapotra használták.

Freudenbergertől függetlenül más kutatók is – egyre többen és többször – találkoztak ebben az időben a burnout által leírható állapottal az Egyesült Államokban. De vajon miért éppen ebben az időben jelent meg?

Schaufeli, Leiter és Maslach három tényezőben látták annak okát, hogy a kiégés épp az 1970-es évek közepén látott napvilágot az Egyesült Államokban.

Az egyik ilyen tényező az illúzióvesztettség volt. Az 1960-as években Johnson elnök hadat üzent a szegénységnek („War on poverty”). Akkor az amerikai nemzet Kennedy korábbi szavaitól („Ne azt kérdezd, mit tehet érted a haza. Azt kérdezd, te mit tehetsz a hazáért!”) és a hidegháborútól feltüzelve, hihetetlen lelkesedéssel vetette bele magát ebbe az újabb ’”háborúba”.

Szociális munkások, tanácsadók, pszichológusok, orvosok és egyéb humán segítő foglalkozásúak együtt feszültek neki a küzdelemnek. Hamar kiderült azonban, hogy a szegénység intézményét nem tudják legyőzni. Az illúziók viszonylag hamar szertefoszlottak, és maradt a valóság: a kilátástalan, véget nem érő küzdelem.

De nem csak az illúziót veszítették el ezek a segítők, hanem hosszú éveket is, amit a képzésükkel és a vesztes csatával töltöttek.

A második tényező az intézményesített rendszerben keresendő. Az 1950-es évektől kezdve mind Amerikában mind Európában elkezdődött az egészségügyi és segítő intézmények kormányzati ellenőrzés alá vonása. Ezzel együtt pontos munkaköri leírások és adminisztrációs terhek jelentek meg. Ezekben a korábban önállóan működő intézetekben olyan emberek dolgoztak, akik elhivatottságból választották ezt a pályát. A megnövekedett ellenőrzés és adminisztráció pedig erősen növelte a frusztráltságukat.

Érdemes megjegyezni, hogy ezzel szemben az egyházi segítő szolgálatoknál szinte egyáltalán nem találták még nyomát sem a kiégésnek, mivel ott továbbra is az elhivatottság maradt a középpontban, az említett terhek pedig nem jelentkeztek.

A harmadik tényező az 1960-as években végbemenő kulturális forradalomnak a következménye. Az orvosok, nővérek és rendőrök tekintélye jelentős csorbát szenvedett ebben a változásban. Ezzel együtt a velük szemben teljesítménybeli és empátiára vonatkozó elvárások nőttek. A szociális csereelmélet szemszögéből nézve egyre nőtt a diszkrepancia a szolgáltatókkal szembeni elvárások és a nekik nyújtott jutalmak tekintetében. A több és érzelmileg megterhelőbb munkáért cserébe kevesebb megbecsülést kaptak.

Ez a három tényező (illúzióvesztettség, bürokratikus intézményrendszerek, diszkrepancia az elvárások és jutalmak között) együtt vezetett el ahhoz, hogy az 1970-es évek közepére megjelenjen a burnout a segítő foglalkozásúak között, és nem sokára a kutatók figyelmének középpontjába is kerüljön.

Burnout a 21. században

A kiégés eredetileg a fiatal, idealista segítő szakembereket veszélyeztette, akik belefáradtak a munkába, és egyre cinikusabbá váltak abban a bürokratikus rendszerben, amit az állam kényszerített rájuk, miközben hálátlan emberek szinte megváltoztathatatlan állapotán próbáltak segíteni.

Ez azonban a ’60-as évek fiataljaira volt igaz, akik azóta már nyugdíjba mentek. A televíziónak hála pedig mára már nem idealista elvárásokkal indulnak neki a pályakezdők a munkának, hiszen a filmek és sorozatok olykor brutális őszinteséggel mutatják be a segítő (és egyéb) hivatás valódi világát.

Az embereknek egyre kevesebb illúziójuk van a munka világával kapcsolatban, mégis ki vannak téve a kiégésnek. Vajon miért?

Schaufeli, Leiter és Maslachszerint a burnout szindróma más szakmákba való átterjedésének és fennmaradásának két oka van.

Az első az elvárások és erőforrások közötti egyensúly felborulása. Bár egyre több munkát kell ellátni egyre jobb minőségben, a személyzet létszáma nem nőtt ennek arányában. Így a meglévő munkaerőre jelentős többlet teher került.

Az árak csökkenése legtöbb iparágban tovább nehezíti a megfelelő mennyiségű szakember alkalmazást.

A másik tényező a motivációban keresendő. Az emberek egyre szkeptikusabban állnak a vállalati és intézményi célokhoz, értékekhez. Az alkalmazottak gyakran más értéket vallanak, mint a vállalat, ahol dolgoznak.

Ugyanakkor, még ha egyeznek is az értékek, az emberek egyre sűrűbben találkoznak azzal, hogy a vállalati értékek hirdetése és a valós tettek erősen különböznek egymástól.

Ennek a különbségnek előfordul, hogy valóban képmutatás áll a hátterében, ám gyakran gazdasági kényszer miatti erőforrás hiány.

A globalizált piacon működő cégek egyre nehezebben tudnak az általuk meghatározott értékek szerint működni, mivel a menedzsment azzal van elfoglalva, hogy az egyre erősebb globális versenyben hosszú távon is életben maradjon a vállalat.

Bármi legyen is azonban a hátterében, az alkalmazottak értékrendje egyre eltávolodik a cégek értékrendjétől.

Az értékkülönbség pedig mind problémásabbá válik, ahogy a vállalatok és az ott dolgozók közötti kölcsönös elköteleződés is egyre lazul. Szinte nem is beszélhetünk ma már hosszú távú elköteleződésről, mivel az egy munkahelyen töltött évek átlagos száma egyre rohamosabban csökken.

A munkavállalók egy komplex, ellentmondásos és olykor ellenséges környezetben küzdenek, miközben egyre kiszolgáltatottabbak a kimerüléssel, cinizmussal és alacsony önhatékonysággal szemben, amik a burnout meghatározó tényezői.

A fokozódó elvárások és az értékek közötti különbségek nem csak a segítő foglalkozásúakat érintik, így mostanra a burnout szindróma egy speciális munkaköri jelenségből (segítők betegsége), általános jelenséggé vált.

Kulturális különbségek

Az 1970-es évek után a burnout szindróma Európára is „átterjedt” a ’80-as évekre. Először Nagy-Britanniában jelent meg, majd a Benelux államokban, Németországban és Skandináviában. A ’90-es évek közepére egész Kelet-Európában, a Közel-Keleten, Ázsiában, Latin Amerikában, Ausztráliában és Új-Zélandon is megjelent. Az ezredfordulóra elérte Afrikát, Kínát és Indiát is.

Úgy tűnik, a modern nyugati életmód elterjedése, és a növekvő munkahelyi kihívások (folyamatos képzés, egyre nagyobb teljesítmény elvárás, idői nyomás) a kiégés mind nagyobb arányú megjelenéséhez vezetnek.

Kutatók a társadalmi hozzáállást is vizsgálták. Egyes országokban (Svédország, Hollandia) a burnout formális diagnózisként jelenik meg, amelyről az orvosi rendelőkben épp úgy beszélnek, mint a magas vérnyomásról vagy a diabéteszről. Ezzel együtt a társadalombiztosítás finanszírozza is a terápiás kezelést és a rehabilitációt. Ugyanakkor más országokban csak a köznyelvben ismert tünet együttesként kezelik, így semmilyen kompenzáció vagy egészségügyi támogatás nem jár az egyének számára.

Én úgy vélem, nem az egészségügyet kellene terhelni a kiégés kezelésével. Sokkal hatékonyabbnak és ésszerűbbnek gondolnám inkább azt, ha a képzésben jelenne meg a kiégés fogalma, folyamata, megelőzési lehetőségei. A humánerőforrás szakembereknek mindenképpen kellene foglalkozniuk ezzel a kérdéssel a vállalaton belül, de a vezetők számára is lényeges lenne, hogy tisztában legyenek ezzel a kérdéssel. Így talán jobban elkerülhető lenne az olyan viselkedés, ami a saját, vagy a beosztott kiégéséhez vezethet.

Egyetlen vállalatnak sem lenne szabad úgy működnie, hogy felőrli az ott dolgozókat, majd keres helyettük másikat. A nagymértékű fluktuáció azonban nyilván ezt a hozzá állást támogatja, hiszen nincs értelme erőforrást fordítani olyan alkalmazottra, akik nagy valószínűséggel 1-2 évnél úgysem maradnak tovább egy helyen.

Mint sajnos szinte minden esetben, ezúttal sincsenek egyértelmű válaszok. Ez a cikk is csak kérdést tud felvetni, gondolatokat tud megfogalmazni. A téma azonban annyira szerteágazó és annyi további kérdést vet fel, hogy a teljes kép megismeréséhez, és főleg egy sikeres program kidolgozásához szakmai csoportnak vagy csoportoknak az együttműködésé