Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Beteg lettem, ki tehet róla? II.rész

Dr. Gerber Erika képe
Ellenőrzött szakember

Vádlás-önvádlás

A betegséggel küzdő emberben ott kavarognak a kérdések: Miért lettem beteg? Miért pont most? Miért nem gyógyulok? Ha másnak sikerült, nekem miért nem megy? Talán azért, mert nincs elég hitem a … miben is? Önmagamban? A természetfeletti erőkben? Ki tudja! Keressük a magyarázatot. Kívül találunk is százat, de belül ott motoszkál az örök kétely és önvádlás. Én tehetek róla?

I./ Gyerekkor

Az idegrendszer ”Tudása”

Emlékszünk még arra, mit mondtak szüleink, például akkor ha csúnyán megfáztunk? „Biztosan kigombolt kabáttal mentél el, sál nélkül!” (Persze tudtuk, hogy így volt, de azért tagadtuk). Na és ha megfájdult a pocakunk? – „Már megint túl sok gombócot ettél, azért érzed rosszul magad. Meg fogod látni, ebből még baj lesz!” – mondták. És lett is, nem egyszer. Azok az undorító ízű kanalas orvosságok, a priznic, az injekciók! Kínzóeszközök garmada várt ránk szegény, „pórul járt” gyerekre és mi hiába visítoztunk, hiába tiltakoztunk, mindig alulmaradtunk ebben a küzdelemben.

Akárhogy is szólt a régi intelem, előbb-utóbb azzal a belénk kódolt "Tudással" cseperedtünk, hogy - betegségeinknek Oka van. Mégpedig olyan, aminek következményeként fájdalmat és szorongást élünk át. De mi köze lehet egy testérzetnek, szokatlan elváltozásnak a kísérő negatív lelki tartalmakhoz? És mi állandósítja betegségeinkkel összefüggésbe hozható hiedelmeinket?

 Aki beteg, az több törődésre vágyik. A gyermek ebben az állapotában a szülőből áradó gyengéd gesztusokat - nem tudatosan – a megbocsátáskor átélhető szeretet érzéseivel azonosítja. Lelkiismeretében megtapadt önmaga "bűnösségére" vonatkoztatott fantáziképei (rossz vagyok, mert rosszat akartam anyának, bántottam a testvéremet stb)  a szülő felől áradó szeretetben  feloldódnak. Így lesz a gyógyulásnak egyfajta  „megbocsátás” jellege és fordítva. Míg az a gyermek, aki empátia helyett eluasítást kap az anya részéről, az érzéseivel magára marad, tüneteit kísérő negatív lelki tartalmai felerősödnek. Betegségükben, tüneteikben szégyent és bűntodatot élnek át és felnőttként, noha tudattalanul, vezeklésként élik meg betegségeiket. A szülő részéről értelmezetlenül hagyott, vagy még rosszabb esetben jogos büntetésként azonosított tünet és  kísérő lelki tartalmai olyan mértékű terhet rónak a védtelen gyermeki lélekre, amivel az képtelen megbirkózni. Ezért a tünet és a tünetet  "kiváltó", "fenntartó" és a "visszaeséseket" okozó lelki tartalmak különválasztódnak. Ílymódon a gyermeki és a belőle formálódó felnőtt ÉN-nek KÉT, EGYMÁST FELISMERNI KÉPTELEN érzése marad. Egyfelől az átélhető testi tünet, (fájdalom, hányinger, hasmenés, szívsdobogás érzés) másfelől, a tudattalanban maradt lelki tartalmak. Ez utóbbiak a legkülönbözőbb módon nyilvánulhatnak meg.. pl.: állandósult szorongás formájában amelyet a normál fiziológiából származó testérzetek (bélkorgás, megszédülés)  szélsőséges esetben halálfélelem érzéséig fokozhatnak. Ilyen esetekben egy jellemző védekezési stratégia a tünetek feletti szigorú kontroll (beszűkülés a testi tüntekre) ami  viszont a tkontroll elvesztésétől való félelmet aktiválja (pánik).

 A tudattalanba süllyledt, feldolgozatlan lelki tartalmak úgy kísérik a testi tüneteket, mint a  mélyből kibuggyanó felszínre került súlyokat a felkavart víz hullámai. 

Gyermekkorban még úgy érezzük, hogy betegségeinket mi magunk idézzük elő. Nem kérdezzük a "miérteket" mert valahogy  "tudjuk"  miért a hasfájás, a láz...tudjuk az idegrendszerünkkel, az immunrendszerünkkel, a  szívünkkel és biztosak vagyunk benne, hogy szüleink is tudják!. Nagy csaták dúlnak odabenn  testben és lélekben. Szalad a láz egyre feljebb, belül zúgás, zakatolás…. jól esne egy korty tea. Olyan, amit anyu csinál…

„A kiütések a gyógyszertől múlnak el” –mondja a tudat, de „igazi enyhülést csak a szülő adhat – teszi hozzá azonnal a tudattalan.

Észrevettük már, hogy a gyerek ha beteg, nem csak egyszerűen bágyadt, hanem engedelmes is egyben!? Önmagához mérten mindenképpen. Jóvá akar válni! Önmagára vonatkoztatott rossz érzéseitől szabadulni akar. Ezt úgy éri el, hogy a lelkében egymásnak feszülő, ellenkező előjelű törekvéseket (rossznak érzem magam - jó akarok lenni) a tudattalanja különválasztja. Ezt a típusú elhárítási folyamatot hívja a lélektan hasításnak.  Ahhoz, hogy az elfogadottság alapvető lélektani szükséglete kielégülhessen, a negatív érzéseket okozó „rossz” Ént”, ki kell helyezni.  Ennek a tudattalanban zajló belső harcnak az eredménye az a (szükséges rossz) kompromisszum ami a későbbiekben tünet, illetve betegség formájában nyilvánul meg.

A testi tünetekről lehasított rossz érzések külön utakon bolyonganak tovább és a legkülönbözőbb viselkedési formákban  mutatkoznak (visszafogottság, figyelemzavar, beilleszkedési zavarok stb.)

 

Gyermekeknél a test és lélek „együttrezgése” könnyebben „fogható” mint felnőttek esetében. Sőt, saját élményből szülőként ezt meg is tapasztalhatjuk.

„Mi mindenre képes ez a gyerek! Elmegyek egy hétre nyaralni, és ő másnapra belázasodik. Múltkor ilyenkor a feje fájt, de nagyon, már fordulhattam is visszaAhogy hazaértem, jobban lett”.

Minden betegségben ott van annak a lelki konfliktusnak a tudattalanba rejtett emléke, amelyből kiindult. Ezért érezzük úgy, hogy a tünetnek egy sajátos „emlékeztető – számonkérő” jellege van. A betegség körül szűntelenül ott lebeg a kérdés: ki tehet róla?

folyt....