Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

A belső szabadságunkról mi dönthetünk. Könyvajánló: Edith Eva Eger – A döntés

Dengyel Kinga képe
Ellenőrzött szakember

Ahogyan Philip Zimbardo, a szerző jóbarátja mondja, Edith Eva Eger az az Anne Frank, aki életben maradt. A döntés című remekműve nemcsak egy magyar holokauszt túlélő memoárja, hanem egész életének, pszichológusi hivatásának fejlődéstörténete is. Az immár 90-es évei elején járó szerzőnő máig praktizál, neve az egész világon ismert, s idén karácsonyra jött ki második könyve (Az ajándék) is. A döntés odaszögez, olykor lélegzetvisszafojtva tart, máskor meleg szeretet és feloldódást biztosít, tele van szemléletformáló bölcsességekkel és megannyi aha-élménnyel. Nem mással, mint magával az élet értelmével foglalkozik: Miért van az, hogy oly gyakran harcot vívunk azért, hogy érezhessük, hogy élünk, máskor meg elhatároljuk magunkat attól, hogy a maga teljességében élhessük meg az életünket? Miért jelent ekkora kihívást, hogy életet vigyünk az életünkbe?

Edith Eva Eger megadja a választ is. Nem választhatunk fájdalom nélküli életet. A szenvedés elkerülhetetlen és univerzális. A szenvedésben nincsen hierarchia. Azt azonban eldönthetjük, áldozatok leszünk-e. Különbség van az áldozattá válás és az áldozattudat között. Így vagy úgy, de valószínűleg mindannyian áldozatokká válunk az életünk folyamán valamilyen formában külső körülmények (a családunk, egy főnök, egy társ, egy politikai berendezkedés) hatására. Azonban az áldozattudat már belülről fakad, sokan nem is tudjuk, hogy a beállítódás fenntartásával egy idő után már mi magunkat tesszük áldozattá saját magunkat. Nem attól leszünk áldozatok, ami történik velünk, hanem attól, hogy úgy döntünk, belekapaszkodunk az áldozattá válásunkba. Elkezdünk áldozatként gondolkodni és viselkedni, ezáltal egy olyan szemlélet- és létezésmódot fejlesztünk ki magunkban, amely merev, váddal teli, pesszimista, megragadt a múltban, engesztelhetetlen, megtorló, és nélkülözi az egészséges határokat és kereteket. Saját magunk börtönőreivé leszünk akkor, amikor az áldozati működésmód korlátai mellett döntünk.

A fájdalmas tapasztalatink azonban olyan tehertételek, amelyek ajándékká válhatnak. Perspektívát és értelmet adhatnak nekünk, lehetőséget arra, hogy megtaláljuk egyedi célunkat és saját erőnket. Azonban, ha fel- vagy lebecsüljük a fájdalmunk jelentőségét, sőt, büntetést mérünk ki magunkra, amiért az elveszettség, elszigeteltség, szerencsétlenség érzése fogott el bennünket, vagy megrémítenek az életünk kihívásai (bármennyire jelentéktelennek tűnjenek is ezek a kihívások mások szemében), ez azt jelenti, hogy még mindig az áldozat-lét mellett döntünk. Nem látjuk a lehetőségeinket és ítélkezünk magunk fölött. Amikor erőfeszítéssel elmaszkoljuk önnön valónkat, akkor a titkaink saját traumáinkká válhatnak, és a saját magunk börtöneivé lesznek. A fájdalom korántsem csökken, és bármi legyen is az, aminek megtagadjuk az elfogadását, végül ugyanúgy nem tudjuk megkerülni, mint egy téglafalat vagy acélrácsot. Amikor nem engedjük magunkat gyászolni a veszteségeink, sebeink és csalódottságaink miatt, akkor arra ítéltetünk, hogy újra meg újra átéljük őket. A szabadságunk abban rejlik, hogy megtanuljuk magunkhoz ölelni azt, ami történt. A szabadság azt jelenti, hogy minden bátorságunkat összeszedve lebontjuk a börtön falait tégláról téglára.

Nem az a kérdés, hogy miért velem történt vagy történik mindez, hanem, hogy mihez kezdhetek az élettel, ami adatott nekem? Edit ajánlása minderre: amit meg tudok tenni, azt csak én tudom úgy megtenni, ahogyan én meg tudom tenni. A cél, hogy belakjuk a saját életünket. A szabadság a döntésről szól: arról, hogy az emberségesség, a humor, az optimizmus, az intuíció, a kíváncsiság és az önkifejezés mellett döntsünk. Hogy felszabadítjuk magukat a tőlünk elvárt szerepek alól, hogy szerető szülei legyünk saját maguknak, hogy ne adjuk tovább a bebörtönző gondolatokat és viselkedésmintákat, és hogy felfedezzük, a végén a szeretet lesz a megoldás. A szabadságunk abban áll, hogy elfogadjuk azt, akik vagyunk, és ami történt velünk, hogy aztán visszaszerezzük magunk fölött a kontrollt és továbbléphessünk.

Az elég jó élet szempontjából fontos, hogy felelősen döntsünk. Boldogtalanságunk oka nagyon gyakran az, hogy vagy túl sok vagy túl kevés felelősséget vállalunk. Ahelyett, hogy magabiztosak lennénk, és világos döntéseket hoznánk meg saját magunk számára, agresszívvá válhatunk (mások helyett is döntünk), passzívak lehetünk (engedjük, hogy mások döntsenek helyettünk), vagy passzív-agresszív módon viselkedhetünk (mások helyett döntünk olyan módon, hogy meggátoljuk annak elérését, amit maguk sázmára választanak).

Amilyen kicsik vagyunk a világmindenség és az idő hatalmas rendszerében, olyan fontos apró szerkezet mindenki, ugyanis mi tartjuk forgásban a nagy egész kerekét. De döntéseinkben korántsem mindegy, mit hajtunk meg a saját életünk kerekével. Mindig ugyanazt a veszteség- vagy megbánásdugattyút fogjuk meghajtani? Újra meg újra belemegyünk, és eljátsszuk ugyanazokat a fájdalmas helyzeteket? Mi is magukra hagyjuk-e azokat az embereket, akiket szeretünk, csak azért, mert annak idején bennünket is sorsunkra hagytak? A gyerekeinkkel fizettetjük meg a saját veszteségeinket? Vagy pedig legjobb tudásunkat latba vetve megengedjük, hogy új termés szülessen az életünk termőföldjén?

Gyakran a folyamatos szenvedésünk alapja az a meggyőződésünk, hogy a kellemetlenségeink, a hibáink és a csalódásaink mind a saját értékünkről mondanak el valamit. Az a meggyőződésünk, hogy az életünkben felbukkanó kellemetlenségeket egytől egyig kiérdemeltük. Ennek túlkompenzálása, a tökéletességre törekvés pedig az abban való hit, hogy valami elromlott, és ezt a valamit mi rontottuk el. És anélkül, hogy tudnánk róla, megházasodunk a saját lezáratlan ügyeinkkel. Könnyen megtaláljuk a módját annak, hogy magunkat hibáztassuk, azonban önmagunk hibáztatása másoknak is árt, nem csak nekünk. Akár egy egész életen át gyászolunk, s nemcsak azt siratjuk, ami történt, hanem azt is, ami nem történt meg. Egyaránt magunkkal cipeljük a hiányainkból fakadó traumáinkat. Nehéz őket elhordozni, még nehezebb elengedni. S minél inkább elnyomjuk ezeket az érzéseket, annál nehezebb lesz elengednünk őket. Nem tudjuk meggyógyítani azt, amit nem érzünk. Az érzelemkifejezés pedig a depresszió, az érzelmi éhínség ellentéte.

Tedd fel magadnak a kérdést: Én mit szeretnék örökül hagyni? Utánam mi maradjon a világban, amikor elmentem? Élhetsz annak, hogy keseregj vagy követelőzz, de annak is élhetsz, hogy a jelent gazdagítsd. Élhetsz a múlt börtönében, vagy ugródeszkának is használhatod, hogy eljuss ahhoz az élethez, amelyet a jelenben szeretnél élni. Egykor nem volt ráhatásunk azokra a történésekre, amelyek a legpusztítóbbaknak bizonyultak életünkben, az azonban egy ponton túl hatalmunkban áll, hogy mi határozzuk meg, miként éljük meg a traumát követő életünket. Például felismerhetem mindazt, amiért élhetek, még a veszteségek közepette is. Egy fontos döntés, hogy elfogadhatom magamat olyannak, amilyen vagyok: emberinek és tökéletlennek. Hogy magamat teszem felelőssé a saját boldogságomért. Hogy megbocsátom magamnak a hibáimat, és visszakapom az ártatlanságomat. Hogy nem kérdezem azt többé, mivel érdemeltem ki, ami történt velem. Hogy olyan jól funkcionálok, amennyire csak tudok.

Ameddig csak élünk, fennáll a kockázat, hogy még többet fogunk szenvedni. De ott van a lehetőség is, hogy módot találjunk a kevesebb szenvedésre, hogy a lehetőségekhez képest az elégedettséget válasszuk, és felelősséget vállaljunk magunkért. Mi a legrosszabb, ami történhet? Képes lennék túlélni? Az erő nem abban áll, hogy automatikusan reagálunk, hanem hogy tudatos választ adunk: átérezzük az érzéseinket, átgondoljuk, mi váltotta ki őket, és megtervezzük, milyen hatékony cselekvés vinne közelebb a célunkhoz. De ha azt kérdezzük Miért?, Mi lett volna, ha … ? - akkor a múltban maradunk, bűntudatunk és sajnálkozásunk társaságában. Ha a múlt elől futunk, vagy a jelen fájdalma ellen harcolunk, akkor bebörtönözzük magunkat.

A szabadság azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, ami van és megbocsátunk magunknak, megnyitjuk a szívünket, hogy felfedezhessük a jelenben létező csodákat. A gyógyulásunk az, ha megtanuljuk becsben tartani a sebesüléseinket. A gyógyulás nem a felépülésről, hanem a felfedezésről szól. Felfedezni a reményt a reménytelenségben, rátalálni egy válaszra ott, ahol látszólag semmiféle válasz nincs, ráébredni, hogy nem az számít, ami történik, hanem az, hogy mihez kezdesz vele. Az idő nem gyógyítja be a sebeinket. A gyógyulásunk azon múlik, mihez kezdünk az időnkkel. Akkor gyógyulhatunk meg, ha a felelősség mellett döntünk, ha a egy másfajta életszemlélet kockázatát választjuk, ha úgy döntünk, hogy meggyászoljuk a múltat és eleresztjük a miérteket. Mert nem tudod megváltozatni, ami történt, nem tudod megváltoztani azt, amit már megtettél, amit nem tettél, vagy amit veled tettek vagy nem tettek. De eldöntheted azt, mihez kezdesz az értékes jelen pillanattal, hogyan élsz most

Forrás:

Eger, E. E. (2017). A döntés. Budapest: Libri.

https://en.wikipedia.org/wiki/Edith_Eger   letöltve: 2020.12.27.