Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Az önzőség dicsérete

Szigeti Ildikó képe
Ellenőrzött szakember

Az önzőség – lényegét tekintve – az önzetlenség egyik megnyilvánulási formája. Kiváltképp’ igaz ez a szülő-gyerek viszony tekintetében. A csemeték „ösztönösen” egoisták, a szülők pedig tudattalan indíttatásuk okán csinálnak magukból mártírt. És a gyerekből áldozatot.

Jónak lenni jó. Tény, hogy az önzetlen segítség annak is jó, aki kap és annak is, aki ad. Megannyi kísérlettel bizonyították, hogy a jótékonykodás szó szerint építi a testet és a lelket. Igazolták például, hogy az adakozás olyan biokémiai folyamatokat indít a szervezetben, amelyek rövid távon boldogsághormon termeléséhez vezetnek, hosszú távon pedig erősítik az immunrendszert, vagyis védenek a betegségekkel szemben.

No de mi a helyzet az önző viselkedéssel? Hiába keresünk kitartóan a világhálón, nem találunk kutatásokat, tanulmányokat arról, hogy vajon az egoista magatartásnak milyen káros hatása volna. Úgy tűnik, a kutatók is emberek, a társadalom hasznos tagjai, és mint ilyenek, talán nem tartják „illendőnek” górcső alá tenni ezt a hivatalosan elitélendő magatartást. Képzeljük csak el, mi lenne, ha netán kiderülne, az önzés nem is annyira káros az egészségre, mint azt gondolnánk, pontosabban gondolni kellene…

Önzőség vs. önfeláldozás?

Társadalmi elvárás ide vagy oda, mindig akadnak olyan renitens pszichológusok, akik igenis, ki merik mondani: az önzés jóval összetettebb, mint azt korábban sejtették. Sőt, néhányan odáig merészkednek, hogy kimondják, és ha tudományos publikációban nem is, de blogukban leírják; bizonyos mértékig az önzés lehet hasznos és jó a másik fél számára (is).

Ahhoz, hogy megértsük az önző magatartás hátterét és lényegét, érdemes megnézni, mi lehet az ellentéte. Könnyen hajlunk arra, hogy rávágjuk, aki nem önző, az önzetlen. Márpedig az egoista magatartás ellentéte bizony nem más, mint az önfeláldozás.

Ha mindezt a szülő-gyermek kapcsolatrendszerében nézzük, egyszerűen megértjük ezt a kicsit furának tűnő állítást. Egy önző csemete minden igényét csak egy önfeláldozó szülő tudja kielégíteni, hiszen a puszta önzetlenség ide már édes kevés. És ugyanez igaz fordítva is igaz, ennek okainak taglalása és következményeinek felvázolása más lapra tartozik…

És akkor most vegyük szemügyre, mit is nevezünk önzőségnek? A fogalom túl szimpla ahhoz, hogy érzékeltetni tudja a jelenség (magatartás, értékrend, szemlélet) összetett mivoltát. Az önző embert legtöbben úgy jellemzik, hogy képtelen másokra odafigyelni, mindent magának akar, és el is veszi, amiről úgy gondolja, hogy az – alanyi jogon – jár neki, és általában, a világot (vagy legalábbis a szűkebb környezetét) úgy értelmezi, hogy annak mértani közepén ő helyezkedik el, és mindenki más kizárólag azért van, hogy őt „szolgálja” így vagy úgy.

A lélektanban némileg jártas olvasóban most minden bizonnyal bevillan a manapság igen széles körben ismertté vált „nárcisztikus” személyiség. És valóban, igen sok a hasonlóság, bár a legfontosabb különbség, hogy az önző ember korántsem annyira maximalista, (mert, hogy nem beteg, legalábbis a szó pszichopatológiai kritériumai alapján) nem akar mindig mindent bármi áron, mint a nárcisztikus. Persze, ember legyen a talpán, aki meg tudná húzni azt a bizonyos határvonalat a kettő között.

Az önzőségnek azonban vannak árnyalatai és fokozatai. Túlzott egyszerűsítéssel önzőnek nevezzük azokat is, akik a maguk módján érvényt szereznek saját akaratuknak, megfogalmazzák saját igényeiket, vágyaikat, netán azokat a gondolataikat is, amelyek túlságosan „kihallatszanak” a kórusból. 

Pedig én mindent megtettem! 

A bevezetőben nem kevesebbet állítottam, mint hogy az önzés az önzetlenség egyik megnyilvánulási formája. Mielőtt buzgó magyarázatba (avagy magyarázkodásba) kezdenék, tisztázzunk egy fontos alapvetést: egyetlen gyerek sem nyújtott be szándéknyilatkozatot arról, hogy szeretne megszületni! Az, hogy valaki szülő lesz, az a saját döntése, a gyerek e kérdésben aligha élhetett szavazati jogával. És mivel ez így van, minden egyes, utólagos szemrehányás, felemlegetés, a „pedig én mindent megtettem érted” típusú mondatok nemcsak értelmetlenek, de kifejezetten károsak lehetnek úgy a gyerek, mint magának a szülőnek.

A családterápiás szakemberek régóta próbálják kategóriákba szuszakolni a szülő-típusokat. Különösen nagy lelkesedéssel teszik ezt, ha úgymond szeretettel „ártó”, „mérgező” felmenőkről van szó. A legnagyobb skatulya a „Mártírok” címkét viseli. Ide tartoznak a legtöbben.

Miről ismerszik fel a mártír szülő? Egy sajátos kettősségről: egyrészt mindent feláldoz a gyerekért, tényleg mindent, másrészt ezt rendre fel is emlegeti a csemetéjének, akiben ezáltal kínzó bűntudatot generál. Jóllehet, most és itt viszonylag könnyedén filozofálgatunk erről, a valóságban a „mártír” szülők gyermekei alkotják a pszichológusok klientúrájának „kemény magját”. A jelenség súlyos mivoltát jelzi, hogy még a legprofibb terapeutának is évekbe telik, amíg sikerül „kivezetni” önmarcangoló paciensét az anya (néha apa) alkotta lelki útvesztőből.

Nem kell azonnal segítségért kiáltania akkor sem, ha esetleg e sorokat olvasva most tudatosult Önben, hogy talán némileg „bűnrészes” a gyermeke lázadó egoizmusában (amely talán nem más, mint egy válasz). Ahogy az ide vezető út hosszú és tudattalan volt, a vészkijáratot annál könnyebben és gyorsabban meglelheti.

Legyen Ön is önző! Igenis, holnaptól, vagy már ma estétől kezdje el a változtatást! Meglehet, a család eleinte kicsit furán szemléli majd, de egy próbát mindenképp’ megér!

Önzőségi „gyorstalpaló”:

- Vegyen elő egy papírt és írja rá, az elmúlt egy hónapban mi volt az, amelyet szívesen megtett volna (találkozó az ismerősökkel, új hobbi kipróbálása, fodrász, körmös, vásárlás, séta a parkban, egy jó könyv végig olvasása, stb.) de mégsem tette a gyerekre hivatkozva!
- Jelöljön ki egy idősávot (kezdetben fél, majd egy órát), amelyben kizárólag olyan dolgokkal foglalkozik, amelyeket szeret (kezdetnek megfelel, ha a papírra írt „meg nem tett” terveket egyenként megvalósítja). Ez lesz az „énidő”, amely létfontosságú ahhoz, hogy kiegyensúlyozott szülők (feleségek, férjek, anyósok) lehessünk. Önzőnek tűnik, pedig épp’ most teszi meg az első lépéseket az önzetlenség felé!
- Gondolja végig, hogy Ön gyerekként mit nem kapott meg a szüleitől? Ez azért nagyon fontos kérdés, mert sok esetben a saját gyerekünktől vesszük el (tudattalanul) azt, amit anno hiába vártunk.
- Fogalmazza meg magának, mit kér, mit vár a gyerekétől! Ha sikerül, (és a gyerek van már annyi idős, hogy megértse) mondja el neki! Elképzelhető, hogy a csemetéje kissé (vagy nagyon) értetlenül fogadja majd ezt a „semmiből jött” kitárulkozást, de idővel megérti, sőt, megkönnyebbüléssel értékeli is majd (végre nem kell állandóan a körmét rágnia azon szorongva, hogy vajon mit csinált már megint rosszul).