Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Az önmonitorozó ősembertől a szociális szorongásig - II. rész

Horányi Eszter képe
Ellenőrzött szakember

Előzmények: Az önmonitorozó ősembertől a szociális szorongásig - I. rész

A szociális szorongás (vagy szociális fóbia) a szorongásos zavarok közé tartozik. Lényege, hogy a személy "kifejezett félelmet és szorongást él át olyan szociális helyzetekben, amelyekben mások figyelmének lehet kitéve" (pl. társas interakciók, másokkal való beszélgetés, idegenekkel való megismerkedés), érzése szerint mások megítélhetik, véleményt formálhatnak róla (pl. nyilvános beszéd, de akár a mások előtti evés vagy ivás is). Ide tartozik továbbá az is, hogy a személy "fél, hogy viselkedése, látható szorongásos jelei (pl. elpirulás) nyomán a társas helyzetekben megszégyenül, viselkedésével visszautasítást eredményez vagy megsért másokat".

Bizonyos életszakaszokban, helyzetekben és mértékig mindannyian „szociális szorongunk” és ez tökéletesen természetesnek, egészségesnek és adaptívnak (ld. fent) tekinthető. Ahhoz, hogy valóban pszichés problémáról, mentális zavarról beszélhessünk, a DSM-5 alapján további kritériumoknak is teljesülnie kell. Ilyen például az elkerülés megjelenése: annyira félek bizonyos szociális helyzetektől, hogy inkább nem veszek részt bennük (majd az elkerülést kudarcként élem meg, amely az énképemre negatív hatást gyakorol). Bizonyos intenzitás: csak nagy erőfeszítések és szenvedés árán vagyok képes elviselni a számomra problémás társas helyzeteket. Tartósság: félelem és elkerülés fennállásának időtartama. Funkciókárosodás: társas helyzetektől való félelmem jelentős szenvedést okoz, társas, munkahelyi vagy egyéb területeken gördülékeny működésem, részvételem, fejlődésem akadályozza. A DSM-5 még egy fontos kritériumot említ a diagnózis felállításához, ez pedig az, hogy „a félelem vagy szorongás a társas helyzet által jelentett veszélyhez vagy szociokulturális kontextushoz mérten aránytalan”. Ezek mérlegelése nagyon fontos ahhoz, hogy tudjuk, diagnózis szintű szociális szorongásról, vagy csak tünetekről beszélhetünk.

A társas helyzetekben való szorongás azonban mindenképpen megnehezíti az érintettek életét (legyen ez pszichiátriai diagnózis szintű vagy annál enyhébb), mivel az alapmotívum, a valahová tartozás vágya továbbra is jelen van, tehát nem arról van szó, hogy az ettől szenvedő személyek kevesebb szociális interakciót igényelnének. Félelmük, elkerülésük mintegy önrontó körként azonban az állapotot súlyosbíthatja, konzerválhatja és mindez hosszabb távon énképükre, önértékelésükre is negatív hatást gyakorolhat.

Jó hír azonban, hogy számos terápiás beavatkozási lehetőség létezik az egyes irányzatokon belül. A kognitív terápia praktikus és jól használható eszközöket ad (a fenti példából kiindulva) többek között az önmonitorozás csökkentésére, a kapcsolódó negatív automatikus gondolatok átstrukturálására – ezzel segítve hozzá a pácienst egy reálisabb valóságérzékelés kialakításához, a társas kapcsolatokban való gördülékeny, rugalmas, örömteli és spontán részvételhez. A dinamikus irányzatok elsősorban a probléma mélyét, a gyökereket vizsgálva közelítenek, a háttérben álló probléma feltárásán keresztül vezetnek a személyiség több szintjét érintő változáshoz, s ezáltal tünetcsökkenéshez. A szociális szorongás terápiájában gyakran kulcsszerepe van egy vagy többféle relaxációs módszer elsajátításának – ez a társas helyzetekben megnyilvánuló, kellemetlen testi tünetek kontrollját, a stresszcsökkentést segíti; valamint ehhez kapcsolódóan gyakran alkalmazunk imaginatív (képzeleti tevékenységen alapuló) technikákat is. A másokkal való együttlét, a másokkal való interakció, a valaki(k)hez tartozás vágya alapvető emberi motívumunk, nem jó, ha örömforrás helyett életünkben konstans feszültséget jelent. Ilyenkor érdemes lehet szakember segítségét kérni.

 

Felhasznált irodalom: DSM-5, Oriold és Társai Kiadó, Budapest