Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Az önmonitorozó ősembertől a szociális szorongásig - I. rész

Horányi Eszter képe
Ellenőrzött szakember

Az ember alapvetően társas lény, szükségünk van szociális kapcsolatokra ahhoz, hogy kiegyensúlyozottan és biztonságban érezzük magunkat. Az emberiség fejlődéstörténete során a csoportban való lét bizonyult adaptívnak, már az ősember is könnyebben megküzdött a rá leselkedő veszélyekkel, ha nem egyedül, hanem társaival nézett szembe velük. Az, hogy igényeljük mások társaságát (a valahová tartozás az egyik alapmotívumunk), tehát evolúciósan kódolt bennünk, mivel az évmilliók során a túlélésünket szolgálta.

Az evolúciósan „megalapozott” tulajdonságokra jellemző, hogy a természet általában „biztosra megy” (ez az évszázadok természetes szelekciójának eredménye), tehát, ha a túlélésünkhöz szükséges a csoportlét, akkor ellát minket olyan „szenzorokkal”, amelyek különösen érzékenyen reagálnak a vélt vagy valós elhagyatásra, kiközösítésre. Kicsit leegyszerűsítve tehát, inkább érezzük „tévesen” és „feleslegesen”, hogy kiközösítenek társas csoportunkban, mint hogy a veszélyt csak akkor vegyük észre, amikor valóban a csoportunkon kívül, egyedül és védtelenül állunk.  

Számos kísérlet egyértelműen utal arra, hogy az emberek számára az egyik legnagyobb büntetést a szociális izoláció jelenti és ezt mindenféle eszközökkel (időnként látszólag túlzott mértékben is) igyekszünk elkerülni. Fontos számunkra, hogy pozitív külső képet mutassunk a külvilág felé (énbemutatás), hogy elfogadhatónak, szerethetőnek, kompetensnek, tehát tulajdonképpen „jó csoporttagnak” tűnjünk. Viselkedésünket egyénenként változó mértékben, de folyamatosan ellenőrizzük, igyekszünk megbizonyosodni róla, hogy a helyzethez illeszkedik és megfelel annak a képnek, amit magunkról kommunikálni szeretnénk – ez az önmonitorozás.

Az önmonitorozás mértéke személyen belül is változhat helyzettől függően. Jobban figyeljük viselkedésünk helyzethez való illeszkedését egy állásinterjún vagy egy új közösségben, mint egy baráti vagy családi összejövetel során. Ahol biztonságban, elfogadva érezzük magunkat, nem aktiválódik ez az „evolúciós védőmechanizmus”, csoporttagságunk ugyanis egyértelműen biztosított. Ha azonban a csoport peremére sodródunk, esetleg éppen kívülről szeretnénk bekerülni az adott társaságba, a fentiek értelmében adaptív, hogy figyelmünk az énbemutatásra és viselkedésünk helyzethez való illeszkedésére irányuljon.

Időnként azonban az önmonitorozás túlzott mértékű vagy inadekvát formáival is találkozhatunk és ilyenkor pont az eredeti célt, a társas beilleszkedés segítését nem szolgálja, inkább a spontán, gördülékeny, élvezetes interakciók ellen hat. Egy evolúciósan adaptív mechanizmus tehát bizonyos konstellációban maladaptívvá (rosszul alkalmazkodóvá) válik. Képzeljük el például, hogy barátainkkal találkozunk, de felszabadult együttlét helyett folyamatosan önmagunkat figyeljünk: „vajon nem mondtam hülyeséget?”, „nem gondolják azt rólam, hogy unalmas vagyok?” „biztos azért ásított, mert unalmas vagyok”, „vajon észrevették, hogy elpirultam? Úristen, nagyon bénának tűnhetek”. Ebből kiindulva látható, hogy a túlzott önmonitorozás és az automatikus negatív gondolatok következtében hogyan indul be az önrontó kör, amely hosszú távon épp, hogy rosszabb társas alkalmazkodáshoz vezet. Itt jutunk el a szociális szorongás jelenségéig.

(Folytatása következik!)