Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Az első négy hónapról, kicsit másképp

Kovács Orsolya képe
Ellenőrzött szakember

Kisbabám megszületése után rengeteg kérdést tettek fel nekem a környezetemben élő barátok, ismerősök arról, hogy mi változott meg bennem és az életemben. Annál is inkább élénken figyeltek válaszomra, mivel pszichológusként és gyermekekkel foglalkozó szakemberként különösen a „minta anya” címkét ítélték nekem. Úgyhogy eme megtisztelő, ámde könnyen félrevezető elnevezést most nagyobb közönség előtt is szeretném átalakítani.

A LEGNAGYOBB harcot a belső és külső elvárásokkal, illetve pontosabban, ezek nehezen szétválasztható egyvelegével kellett megvívnom. Ide vagy oda az utóbbi évek „elég jó szülő” felfogása, én szeretnék szuper anyuka lenni, aki minden kimerültsége ellenére is felszabadultan tud játszani kisbabájával, felhőtlenül beszélgetni párjával, kiegyensúlyozottan beszélgetni a nagytestvérrel és elégedetten belenézni a tükörbe. Ehhez képest néha unalomtól és fáradtságtól lecsukódó szemmel ráztam a csörgőt, ingerülten adtam hazatoppanó párom kezébe a kisfiam, kényszeresen játszottam nevelt lányommal és tükörbe nézni sem időm, se kedvem nem volt. Az sem nagyon vigasztalt, hogy tudtam, nyilván ez nem tart örökké. Hisz így hogyan éljem meg a boldog pillanatokat?

Ha pedig kiléptem az utcára, sorra jöttek a kedvesebbnél kedvesebb megjegyzések: „Gyönyörű kisbaba, ilyen piciket már ki szabad hozni?” „Csak ne vigye a hajléktalanok és kukák közelébe, meg az idegenektől is mindenfélét elkaphat.” „Biztos éhes.” „Biztos szomjas!” „Biztos nem szeret így utazni.” „Nem kényelmetlen így neki?” „Nem álmos?” „Az én nagymamám azt tanította, zoknit mindig kell rá húzni.” Ha netán valami apró felmerülő probléma miatt az internetet próbáltam segítségül hívni, az „Ősanyák” vs. „Modern anyukák” kereszttüzében találtam magam, ahol mindenki meg akarta mondani, hogy mi jó és mi nem jó. Csak éppen arra felejtettek el figyelni, hogy közhelyesen szólva nem vagyunk egyformák.

Nem hiszek egy egységesen jó anya felfogásban. Szerintem mindenkinek önmagának kell kialakítania a saját maga számára legjobb anya szerepet. Ez persze részben nehezebb mint elfogadni és azonosulni egy már kínálkozóval, részben azonban könnyebb is. Hiszen minden már meghatározott anyaszerep legalább annyi elvárást is hordoz, mint amennyire segítségül szolgál a tanácstalanság idején. Ma kritika nélkül nem fogadhatom el azt, amit nagymamám vagy anyukám fiatalsága idején az általános jónak számított, mert nem biztos, hogy a mai életstílushoz és az én személyiségemhez is passzol. Lehet, hogy évezredeken át „nőttek így fel gyerekek”, de ez önmagában súlytalan érv számomra, ha nem tudok vele azonosulni.

Nem egy kliensemet láttam szenvedni az így megfogalmazódó elvárások miatt, és egyikük sem érezte problémáit megoldottnak az ismerősöktől kapott jó tanácsok sorától. Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy biztosan rossz szándékú emberek vesznek minket körül, akik galád tanácsokat adnak. Hisz sokukat épp az vezérli, hogy jól bevált módszereikkel a mi életünket is megkönnyítsék, segítségünkre legyenek. Csak ismét egy jól működő közhelyet alkalmazva, mindenki önmagából indul ki.

Ami engem illet, még mindig gyakran vagyok kimerült, még mindig hamarabb elveszítem a türelmem, de már felszabadultabban tudok jelen lenni a kisfiammal való játékban, a családi programokban is. Mert sikerült rátalálnom arra, hogy nekem mit jelent jó anyának lennem. Szívesen leírnám ezt is, de ezzel más anyáknak én is láthatatlan elvárásokat állítanék fel, pedig így is érzékeny időszakot élhetnek meg. Úgyhogy inkább bátorítanék mindenkit, hogy próbáljon meg belső hangjaira hallgatni, ha pedig elveszettnek érzi magát, olyan családtaghoz, baráthoz vagy szakemberhez fordulni, aki nem csak jó tanácsokkal látja el, hanem megérti, megerősíti és engedi, hogy olyan anya legyen, amilyen. És így lesz elég jó szülő, és szuper anya egyben!