Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Asztrológia és pszichológia

Csukás Csaba képe
Ellenőrzött szakember

Összefér vajon a tudományos pszichológia és az asztrológia?

A személyiségmérés története dióhéjban

Nem tehetjük meg, hogy minden egyes jelenséget egyedinek fogunk fel (természeti jelenségek, növények, állatok, emberek stb.), mert akkor képtelenek lennénk megismerni a minket körülvevő világot. Sőt, már a világban való eligazodás is komoly nehézségekbe ütközne. Szükségünk van bizonyos szintű általánosításra, illetve osztályozásra, hogy ne kelljen minden találkozáskor felmérnünk a szembe jövő emberről, vajon milyen szándékai vannak. Ha felismerem az arcát, akkor bekerül az „ismerős” osztályba, ha vannak vele közös jó emlékeim, akkor a „barát” kategóriát kapja és így tovább. Az osztályok/kategóriák pedig segítenek a vele való viszonyulásban és kommunikációban. Így könnyen, gyorsan és biztonságosan tudok mozogni a világ általam ismert részében.

A kategorizáció nyilvánvaló előnyei miatt vagyunk hajlamosak az élet minden területén arra törekedni, hogy a jelenségeket, illetve a személyiségeket is besoroljuk különböző csoportokba. Ez az igény az, ami miatt már az ókorban igyekeztek különböző eljárásokat kidolgozni a különböző embertípusok mérésére. Az első személyiségmérési törekvések az ősi Kínából (kb. ie. 4000) származnak, ahol a munkateljesítményt szóbeli értékelések alapján minősítették. Később a császár szolgálatában dolgozni szándékozókat „mérték”, hogy alkalmasak-e erre a kiemelt munkára. Az ajurvédikus típusokat már időszámításunk előtt 3000 évvel is használták.

Ehhez képest a pszichológia (lévén maga is fiatal tudomány) csak az 1930-as években kezdett tudományos igényességgel foglalkozni a személyiség mérésével. A történelem folyamán hosszú utat tettünk meg, amíg eljutottunk a mai személyiségmérő eljárásokig. Kezdve a filozófikus alapokon nyugvó modellektől, az orvosi/biológiai modelleken keresztül egészen a mai AC-k (assessment center) és az olykor több száz kérdésből álló Big Five alapú vizsgálatokig.

„Út közben” a típuselméleteket felváltották a vonáselméletek. A két fogalom közti legfontosabb különbség, hogy a típusok merev határokkal rendelkező, nem folytonos kategóriák, míg a vonások folytonos személyiségjegyek. A típusokba tehát vagy beletartozik valaki vagy nem, míg a vonások egy árnyaltabb kategória. Mindannyian rendelkezünk szinte az összes létező vonással, csak azok különböző „erősséggel” nyilvánulnak meg a gondolkodásunkban, érzelemvilágunkban, viselkedésünkben, tehát a személyiségünkben.

Míg tehát a típuselméletek olyan kategóriákat használnak, mint a Jungi extravertált, introvertált, érzékelő stb., addig a vonáselméletek több vonást is mérnek, amelyek mindegyikét egy skálán mérnek. Leginkább egy equalizerhez hasonlít ez, amelyben a különböző hangszínek helyén a nyitottság, lelkiismeretesség stb. áll.

A legtöbb mai tudós vonáselméleti keretben gondolkodik.

Állandóság vagy stabilitás

A személyiségpszichológusok feltételezik, hogy mindenkinek vannak olyan általános prediszpozícióik, amelyek befolyásolják a tetteket, gondolatokat és érzelmeket. Ezek a prediszpozíciók pedig helyzettől és időtől függetlenek.

Létezik tehát a személyiségnek olyan alapja, amely extrém módon nem fog megváltozni. Ennek nyilvánvalóan vannak biológiai alapjai is. Ilyen például a kifelé vagy befelé irányultság is, amelyre bizonyos szintig lehet hatásunk, azonban egy alapjában „magányos farkas” nem lesz a társaság középpontja, és önfeláldozó csapatjátékos.

Az anyák tudják a legjobban, hogy vannak „könnyű” és „nehéz” csecsemők. Ez a gyermek alapvető, biológiailag meghatározott temperamentumától függ, amely végig fogja kísérni egy életen át, és amely a későbbi fejlődésére, és élményeinek megélésére is hatással lesz.

Az asztrológia, mint személyiségmérés

Úgy gondolom az a korrekt, ha már most állást foglalok a témában. Véleményem szerint az asztrológia nem alkalmas a személyiség pontos leírására. Ennek több oka is van, amelyet a továbbiakban igyekszem ki is fejteni.

Az asztrológia több ezer éves életútja során több kisebb nagyobb változáson ment keresztül. Ennek ellenére alapjában a típuselméletekbe sorolható. Kategóriákat határoz meg a személyiségben, amelyekbe vagy bele tartozunk vagy nem. Nem dolgozik alapjában folytonos tulajdonságokkal. Ezt már csak azért sem teheti meg, mert ehhez valamilyen szintű számszerűsítésére lenne szükség a vonásoknak, amihez pedig megfelelő mérőeszközre és matematikai módszerekre van szükség.

Az asztrológiai személyiség leírások működésének alapja úgy vélem a matematikai statisztikában jól ismert művelet: a parciális korreláció. Ez egyfajta látszat együtt járást jelent, amikor két jelenséget összekötünk úgy, hogy nem vesszük figyelembe a háttérben meghúzódó valódi okokat. Erre a statisztika tanárom szemléletes példájával szeretnék rávilágítani.

Megismételhető, tudományos kutatással igazolható tény, hogy a nagyobb lábú gyerekeknek nagyobb a szókincsük. Tényleg igaz ez? Igen. Mégpedig azért, mert ha belegondolunk, hogy egy általános iskolában átlagosan hányadik osztályos gyerekeknek van nagyobb lábuk, hamar rájövünk, hogy a nyolcadikosok természetesebb „nagyobb lábon élnek”, mint az alsósok. Ha pedig a szókincsüket mérjük, egyértelműen jobb eredményt érnek el. Ennek azonban a lábmérethez közvetlenül semmilyen köze sincsen.

Úgy gondolom ehhez hasonló mechanizmus útján működik az asztrológia is. Mér valamilyen nem releváns tulajdonságot (születési idő), ami alapján (egyébként sokszor meglepően pontos) feltételezéssel él. De ez nem jelenti azt, hogy a kettőnek közvetlenül hatása lenne egymásra.

A vonáselméleti modell szerint, minden emberben megvan az összes vonás valamilyen szinten, tehát ha elég óvatosan fogalmaz egy asztrológus, bármit mond, igaz lesz.

Tovább könnyíti a dolgot, a szociálpszichológiából ismert fogalom, a csoporthoz tartozás igénye. Ez egy rendkívül erős alapvető késztetésünk, amely nagyon sok döntésünket, érzésünket és gondolatunkat meghatározza. Ha besorolnak minket egy csoportba – például engem az Ikrek közé –, majd erről a csoportról megadnak jellemzőket, automatikusan úgy fogjuk érezni magunkat, hogy ezek a jellemzők ránk is igazak. Márpedig valamennyire biztosan igazak is, hiszen a kétarcúság amúgy mindenkire jellemző. (Itt megjegyezném, hogy bízom benne, nem csak két arcom van, mert minden embernek több szerepe is van az életben, amelyekben olykor teljesen máshogyan kell viselkednie.)

Nevelés vagy gének

A „nature-nurture” (a nevelésünk vagy a génjeink határoznak meg minket) vita már nagyon régre nyúlik vissza. Mindkét oldalnak megvan a megfelelően védhető álláspontja, mostanra azonban eljutott a téma odáig, hogy azt gondoljuk és látjuk, nagyjából 50-50%-ban van ránk hatással mind a két oldal. Vannak olyan hajlamok, amelyekkel születünk, azonban a nevelés ezek kifejeződésén erősen tud változtatni. Az utóbbi évtizedek kutatási eredményei alapján ma már azt is tudjuk, hogy a környezet hatással van a génexpresszióra. Tehát azért, mert a génjeinkben megvan valamilyen tulajdonság, az még nem biztos, hogy meg is fog nyilvánulni. Sőt, a környezeti hatások akár el is nyomhatják azt a túlélés érdekében.

Ezek alapján az asztrológia által sugallt meghatározottság erősen megkérdőjelezhető. Ráadásul lényegében értelmetlenné tenné a nevelést, hiszen ha valakinek a személyiségét meghatározza az, hogy mikor született, akkor elvileg bármit tesznek is a szülők, az nem számít. Legalábbis a személy alaptermészetét illetően lényegtelen.

Végszó

Úgy vélem az asztrológia, bár a saját felmérésem alapján is rengeteg ember életében mint releváns, valid műfaj szerepel, valójában egy nem megfelelő alapokon nyugvó rendszer. Ez a rendszer az elmúlt évezredekben pedig egyre átalakult, kiegészült, és tovább szövevényesítette a meghatározásait azért, hogy illeszkedjen az újra és újra felbukkanó kivételekhez és újszerű jelenségekhez.

Az egészet a naprendszerről alkotott elképzeléshez tudnám hasonlítani. Hosszú időn át ragaszkodtak különböző korok gondolkodói a Geocentrikus világképhez még akkor is, amikor nyilvánvalóan tévedések és már-már megmagyarázhatatlan jelenségek sora került napvilágra. Azonban ezekkel mit sem törődve, inkább a modellt bonyolították a végletekig ahelyett, hogy az alap feltevést változtatták volna meg.

Csukás Csaba pszichológus, Budapest