Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Anyukák, akik nem akarják, hogy felnőjön a gyermekük

Csiby Ágnes képe
Ellenőrzött szakember

A gyerek sok anya számára akkor is gyerek marad, ha már negyven éves elmúlt, ha már külön él a szülőktől, még akkor is, ha saját családja van. Most ilyen anyukákról lesz szó, akik nem tudják vagy nem akarják tudomásul venni, hogy a gyerekük már felnőtt, saját élete van, az életről saját elképzelései vannak és bizony már nem az édesanyjuk a legfontosabb személy az életükben.

Sok anyuka elvárja, hogy gyermeke minden nap felhívja, akkor is, ha az nyűgnek érzi a mindennapos telefonálást, mert nincs mit mesélni nap mint nap. Olyan anyuka is van, aki sosem hívja fel a gyerekét, hiába lenne rá nagyon kíváncsi. Inkább azt várja (el), hogy a gyermeke hívja fel őt. Sok kliensem nehezményezi, hogy az ő kötelessége a telefonálás, mert az anyjától ezt hiába várja.
Ennek a fordítottja, amikor az anyuka telefonál (majdnem) minden nap és megsértődik, ha a gyermeke nem veszi fel a telefont vagy nem hívja vissza azonnal. A gyermeke hiába magyarázza, hogy a munkahelyén nem mindig tud azonnal reagálni egy magánhívásra, azt az anyuka nem érti meg.

Hasonló gond lehet a személyes látogatás. Az anyuka elvárná, hogy a gyereke rendszeresen (heti többször vagy hetente, kéthetente, havonta és lehetőleg nem ritkábban) látogassa meg őt, akkor is, ha az ország másik végén lakik és gyermekének munkája ezt nehézzé teszi. Vagy egyszerűen csak nincs kedve hozzá, mert mást szeretne csinálni. Ha a gyermek egyszer már megígérte, hogy hazautazik a hétvégén, ilyen anyukák esetén ezt akkor is meg kell tennie, ha helyette számára sokkal fontosabb programja lenne. Persze érthető, hogy ha készül az anyuka a találkozásra, akkor nem szívesen mond le róla, de van olyan szülő, aki ebben semmi rugalmasságot sem mutat.

Van olyan anyuka, aki abba is beleszól, hogy felnőtt gyereke mennyit és mit eszik. Ő csak jót akar és vigyáz a gyermeke egészségére, alakjára, vagy esetleg éppen azt szeretné, hogy mindent megkóstoljon, amit neki főzött, akkor is, ha a gyermeke nem éhes.

Sok – főleg női – kliensem nehezményezi, hogy anyja számára ő a lelki szemetesláda. Érti ő, hogy az anyja nincs kinek elmondja a sérelmeit, mások nem hallgatnák meg (a gyermekének persze kötelező), de neki elege van az állandó panaszokból. Neki is megvannak a maga problémái. Egyszer-kétszer szívesen meghallgatja anyja panaszait, de nehezen viseli, ha ezt ilyen sűrűséggel kapja.
Ugyanakkor sok anyuka nem nyitott a gyereke problémáinak a meghallgatására. Lehet, hogy egy-két mondatot meghallgat belőle, de hamarosan rátér a maga bajaira. Az is gyakori, hogy az említett problémákért azonnal a saját gyermekét hibáztatja vagy olyan tanácsokat ad, amitől gyermeke nemhogy megnyugszik, hanem még idegesebb lesz. Férfiak gyakran panaszkodnak arra, hogy anyjuknak leginkább arra kellenek, hogy megjavítsák a ház körül elromlott dolgokat, az viszont kevésbé érdekes, hogy valójában hogy élnek, hogyan érzik magukat.
Sok anyuka nem fogadja el, hogy a gyerekének más véleménye van valamiről. Olyan nincs. A szülőnek van igaza.

Anyának és gyereknek lenni egyaránt nehéz dolog. A fenti példák többsége természetesen nem azt jelenti, hogy az anyuka ne szeretné a gyermekét. De, nagyon is szereti. A legtöbb esetben a legjobbat akarja neki. Azt szeretné, hogy a gyermeke boldogabb, egészségesebb, sikeresebb legyen, mint ő. Hogy ne kövesse el azokat a hibákat, amelyeket ő elkövetett és hogy tanuljon az ő tanácsaiból, útmutatásaiból. Azonban szülőként gyakran nehéz elfogadni, hogy a gyerekünk más utat akar járni, más elképzelése van a jó és rossz dolgokról, a saját hibájából akar tanulni és hogy nem menthetjük meg őt, hiába szeretnénk.
Mindezek ellenére és mellett, legtöbbször a gyermek is szereti édesanyját, de nagyon gyakran nehéz úgy kommunikálni egymással, hogy az mindkét félnek kielégítő legyen és hogy a másik azt értse alatta, amit mondani szeretnénk. Gyakran nehéz megérteni, hogy a másiknak mi lenne a legjobb és elfogadni, ha ez nem esik egybe saját elképzeléseinkkel.