Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Anyák Napjára

Thiery Henriette képe
Ellenőrzött szakember

Szülőnek lenni nem egyszerű...

"Édesanyámnak írom most e versemet,
Mert szeretem, és tudom, hogy Ő is szeret.
Ez a nap csakis a Tiéd, senki másé,
Ez Anyák Napja, Téged ma bánat nem ér.[...]
A világ gyönyörű, vedd hát észre a jót,
Kívánni sem tudnék én Neked szebb valót.
Légy boldog mindig, s ne érjen bánat soha,
Én szeretlek, s örökké szeretni foglak."

Annak a versnek két versszaka ez, amit a lányomtól kaptam Anyák Napjára. Tizenegy éves volt akkor. Ma is meghatódom, ha olvasom, hiszen a gyermeki megfogalmazáson átvilágít a mérhetetlen, feltétel nélküli szeretet.

Anyák Napja erről szól: a gyermek szeretetéről édesanyja iránt és az anya szeretetéről gyermeke iránt. Ha már átadtuk (és megkaptuk) a virágokat és a puszikat, érdemes egy kicsit elgondolkodni az anya-gyerek kapcsolat mibenlétén. Hiszen nemcsak Anyák Napján vagyunk anyák (és gyerekek), hanem az év minden napján.

Vajon miért ilyen erős, minden ember életében meghatározó jellegű az anya-gyerek kapcsolat? Hogy alakul ki a kötődés? Az anyához való erős ragaszkodás jeleit 7-9 hónapos kortól figyelhetjük meg. Alapja a bizalom, a szeretet. A nagy pszichológiai elméletek nem feltétlenül értettek egyet abban, honnan ered ez az érzelem.

Freud magyarázata szerint a csecsemő a táplálék miatt kötődik az anyjához. Az anya az, aki megeteti, az éhségérzet miatti kellemetlen feszültséget csökkenti. Ezt az elméletet látványosan cáfolta az az állatkísérlet, melyet Harlow és munkatársai a múlt század hatvanas éveinek végén végeztek. Újszülött kismajmokat elválasztottak az anyjuktól, és két csoportra osztották őket. A két ketrec mindegyikében volt két élettelen "pótmama", az egyik drótból készült (ezt nevezték el drótanyának), a másik pedig puha frottírból, ez lett a "szőranya". Az egyik ketrecben a drótanyára erősítettek egy cumisüveget, a másikban pedig a szőranyára. A kísérlet során a kismajmok ugyannyi tejet ittak, és ugyanolyan gyorsan nőttek, függetlenül attól, hogy melyik anyától "kaptak" enni. Ugyanakkor mindkét ketrecben összehasonlíthatatlanul több időt töltöttek a szőranyába csimpaszkodva. Ott, ahol a cumisüveg a drótanyán volt, a kicsik a cumizás után rögtön visszamásztak a szőranyára. Ez azt igazolta, hogy a testi érintkezés, a puha, meleg tapintás keltette biztonságérzet a legfontosabb tényező a kötődés kialakulásában.

Márpedig a korai kötődés megléte, erőssége kihat egész későbbi életünkre. Az egészséges érzelmi fejlődéshez, a megfelelő társas viselkedés kialakulásához nélkülözhetetlen a megfelelő anya-gyerek kapcsolat, a kötődés. Freud egyik tanítványa, Erik Erikson nyolc fejlődési szakaszra osztotta az életet, melyek mindegyike egy adott feladatot állít az ember elé. Az első szakasz nagyjából egyéves korig tart. Ennek a periódusnak a megoldandó feladata a bizalom kialakítása. A gyerek megfelelő körülmények között megtanul bízni azokban, akik nevelik (elsősorban az anyjában). A későbbiekben már nem aggódik, ha rövid időre elválnak, mert tudja, hogy az anya hamarosan visszatér. Így alakul ki benne az az ősbizalom, ami további életében meghatározza, mit is gondol a világról. Alapvetően barátságosnak vagy barátságtalannak látja-e? Milyenek az emberek: alapvetően meg lehet-e bízni bennük vagy sem? Rossz bánásmód esetén az ősbizalom sérül, sőt esetleg általános bizalmatlanság alakul ki.

A legtöbb szülő jót akar gyerekének. Gyakori azonban, hogy ezt rosszul teszik. Susan Forward Mérgező szülők című könyvében időnként döbbenetes eseteken keresztül mutatja be, hogyan alakíthat ki a szülő gyermekében (akár akaratlanul is) csökkent önértékelést, negatív énképet. A negatív énkép pedig biztos alap ahhoz, hogy rosszul érezzük magunkat a bőrünkben.

A gyerek tökéletesnek gondolja szüleit. Olyanok számára, mint az istenek, már csak méretükből, hatalmukból adódóan is. Egyáltalán nem mindegy, hogy ezektől az istenektől jóra vagy rosszra számíthat a gyerek. A leginkább romboló azonban az, ha a szülő kiszámíthatatlan, viselkedése, reakciói nem függenek össze azzal, amit a gyerek tesz.

A serdülőkor fordulópontot jelenthet ezen a téren is. Anya (apa) és gyermeke korábban felhőtlen viszonya gyakran megromlik ebben az időszakban. A serdülőkre jellemző fokozott kritikai készség egészen más megvilágításba helyezheti a dolgokat. Mintha a szeretet és elfogultság szemüvege nélkül pillantanának szüleikre. A korábban sokszor makulátlannak tartott bálványon észreveszik az apróbb hibákat, repedéseket. Néha a kapcsolat elég erős ahhoz, hogy kibírja az eltávolodást, néha azonban nem. Néha a lányok azonosulnak azzal a női szereppel, melyet édesanyjuktól láttak, néha épp az ellenkezőjét teszik. A fiúk is hasonlóképpen vannak az apjuk által közvetített férfi mintával. Ennek számtalan oka van, ilyen a szülőhöz fűződő jó vagy kevésbé jó viszony, a családi légkör, az öröklött temperamentum, illetve azok a társas kapcsolatok (tanárok, diáktársak), melyek a családon kívül befolyásolják egy serdülő életét.

Sokakban mélyen gyökerezik az a hiedelem, hogy a gyerekek alapvetően rosszak, de legalábbis erre hajlamosak, és a szülőknek az a dolguk, hogy vasszigorral, ha kell, testi fenyítéssel tereljék őket a helyes irányba. Ez tévhit. Nem arról van szó, hogy egy fenékre csapás jóvátehetetlen károkat okoz, ám a módszeresen bántalmazott gyerek félelemben tölti az életét, önértékelése jóvátehetetlenül sérül, és az elszenvedett agresszió miatt gyakran ő is agresszív lesz.

Bántani nemcsak veréssel lehet. Aki elhanyagolja a gyerekét, az legalább olyan szenvedést okoz, mint aki fizikailag bántja. Különösen veszélyeztetett helyzetben vannak a pszichés betegségben szenvedő szülők gyermekei. A depressziós anya nem képes ellátni feladatait, nem reagál a gyerek jelzéseire, gyakorlatilag tudomást sem vesz róla. Gyakran türelmetlen, ingerlékeny. A gyerek többnyire azt gondolja ilyenkor, hogy valamiképp ő a hibás, ám hiába is próbálkozik, nem képes elérni, hogy a szülő szeretettel és figyelemmel forduljon felé. Mariann ötéves volt, amikor szülei elváltak. Édesanyja a szakítás után súlyos depresszióval küszködött, és gyakorlatilag képtelen volt a legalapvetőbb anyai feladatok ellátására is. Munkáját elveszítette, gyakran enni sem volt mit. Anyjára gondolva egy kép jelenik meg a szeme előtt, ahogy az asszony a konyhaasztal mellett ül, előtte kávéspohár, kezében cigaretta, és üres tekintettel bámul ki az ablakon. Mariann gyorsan felnőtté vált. Egymaga látta el a háztartást, és amint képes volt rá, iskola mellett dolgozott, hogy legalább ennivalóra meg a számlákra fussa. Kitartásának, óriási lelkierejének köszönhetően egyetemet végzett. Képtelen azonban szoros érzelmi kapcsolatok kialakítására, gyakran vannak alvászavarai, gyötrő fejfájása, leküzdhetetlen szorongásos rohamai. És ő még szerencsésnek mondható. Az elhanyagoló szülők gyerekei gyakran elkallódnak, a társadalom perifériájára sodródnak.

Maradandóan sérül az önértékelés, ha a szülő rendszeresen lekicsinylő, sértő szavakkal beszél gyerekéről, bántó megjegyzésekkel reagál teljesítményére. Ha egy serdülő lány fürdőruhában félénken kérdezi, hogy "Mondd csak, karcsú vagyok?", és a meghökkent szülőtől azt a viccesnek szánt választ kapja, hogy "Persze, mint az oldalba rúgott liszteszsák.", akkor erre valószínűleg egész életében emlékezni fog. Mély nyomokat hagy, gyakran egész életen át tartó életszemléletet alapoz meg, ha a szülő csak a maximális teljesítményt fogadja el a gyerekétől, és azt persze természetesnek tekinti, nem dicséri. A megfelelő helyen alkalmazott dicsérettől a gyerek nem lesz elbizakodott, nagyképű, csak megtanulja értékelni a saját teljesítményét, és bízni önmagában.

Az önbizalmat jelentős mértékben képes rombolni, ha a szülő folyton aggódik, a széltől is óvja gyerekét. Emiatt aztán megpróbálja folyton irányítani, lebeszéli minden önálló lépésről, amitől a gyerekben kialakul az alkalmatlanság érzése, és ez hosszú távon meghatározza az életét.

A szülői magatartásminták igen mélyen belénk vésődnek. A gyerek folyamatosan figyelemmel kíséri, mit csinálnak a szülei. Ezért aztán a szavaknak, a szülői intelmeknek gyakran elég csekély a hatásuk. Aki "vizet prédikál és bort iszik", az nem számíthat arra, hogy a gyereke követi az intelmeit.

Egy barátom mondta egyszer, hogy a fiát érzi élete legfontosabb alkotásának. Ezen egy pillanatra meghökkentem, aztán rájöttem, mennyire igaza van. Hiszen a karrier egyszer lezárul. Ha nem a nyugdíjazás, akkor maga a kor, esetleg valamilyen testi betegség tesz pontot a végére. És kevés az olyan párkapcsolat, mely életünk végéig tart. Ha másért nem, azért, mert a párunk előbb megy el. A szülő-gyerek kötelék a sírig tart, akár jó a viszony, akár rossz, és vannak pszichológusok, például a már említett Susan Forward, vagy Eric Berne, akik úgy gondolják, hogy egyes esetekben a szülők haláluk után is befolyással vannak gyerekeik életére.

Közhelyszámba megy, hogy szülőnek lenni nehéz. Talán a legnehezebb minden feladat közül, mellyel életünk során találkozunk. Hihetetlen felelősség, ugyanakkor hihetetlen öröm is. Hiszen egy magatehetetlen, kiszolgáltatott kis lényt kell útjára indítani, lehetőleg úgy, hogy minél jobban boldoguljon, hogy minél inkább megtalálja a maga helyét. Ez a hely pedig nem biztos, hogy az, amit a szülő a legjobbnak gondol. Hiszen gyerekeink sok tekintetben hasonlítanak ránk, mégis mások. Önálló, autonóm emberek, akiknek támpontokat, útmutatókat adhatunk, de hagyni kell őket, hogy a maguk életéről ők döntsenek. Megengedni nekik azt is, hogy hibázzanak. Gyakran látjuk, hogy a gyerekek szüleik meg nem valósított álmait próbálják beteljesíteni, erejükön felül próbálnak híres művészek, kiváló orvosok vagy akár tekintélyes politikusok lenni, ugyanakkor érzik, hogy nem a saját életüket élik. Ezzel a ki nem mondott elvárással szembeszállni nagyon nehéz, rengeteg lelkiismeret furdalással jár. Ám mégis fontos, hogy megtaláljuk a magunk útját, és az életben a "nyertesek" közé tartozzunk. A nyertes nem feltétlenül az, aki magas pozícióban van, sokat keres, nagy autóval jár. Eric Berne, a tranzakcióanalízis elméletének kidolgozója Sorskönyv című művében azokat nevezi nyertesnek, akik megvalósítják azt, amit elterveztek. Bármi legyen is az. Carl Rogers terminológiáját alapul véve azok, akik megvalósítják önmagukat. Vagyis: akik képesek harmóniában élni önmagukkal és a világgal.