Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Amit a tiszteletdíjról gondolok, tanácsadó felkeresése esetén

Lázár Gergely képe
Ellenőrzött szakember

Már az elején leszögezném: a lentebb olvasható sorok a saját, szuverén álláspontomat tükrözik, nem szakmai dogmákat, imperatívuszokat kívánok képviselni. Nem kötelező vele egyetérteni, de, ha már elgondolkodtat néhányakat (akár leendő klienst, akár szakmabelit), már megérte az energia, amit a cikk elkészítésére szántam. 

Érdeklődők részéről gyakran hallom a következő kérdést : "Minek kerül ez ennyibe? Ez csak beszélgetés. A barátom ingyen meghallgat. " 

Félreértés ne essék, magam is díjtalanul fogadom első alkalommal újdonsült klienseimet, megadva a lehetőséget arra, hogy mindketten szabadon és kötelezettségek nélkül hozhassunk döntést jövőbeli közös munkánk sorsáról. Ez az én munkamódszerem. Azt gondolom, ez egyfajta korrektséget jelképez, bizalmat a segítséget kérő felé, hiszen feltételezem róla, hogy legalább annyira felelősségteljesen áll a találkozóhoz, mintha fizetett volna érte. Célja valóban az, hogy meggyőződjön arról, hogy: jó kezekben lesz és egy számára is hiteles, felkészült szakember fogja fogadni hétről-hétre. Számomra pedig egy felmérés: hogy tudom és akarom e vállalni az előttem ülő személyt.

Minden emberi kapcsolat alapja a kölcsönösség, ahogy a spirituálisok mondanák: az adok-kapok egyensúlyából fakadó energiabeli kiegyenlítődés. Mi teremti meg az egyensúlyt és a megfelelő keretet a segítő-kliens relációjában? Hogy mindkét oldalról hozzájáruljunk egy efféle munkához? Vannak például, akik olyasmiben állapodnak meg, hogy a páciens „vegye komolyan” a közös munkát. Én nem hiszek az ilyesmiben.

Pszichológusként meggyőződésem, hogy nem várhatunk el permanens módon: kitartást, szerződésszagú komolyságot, felnőtt érettséget, határozott őszinteséget, hiszen, ha minderre képes lenne vendégünk, akkor nem járna hozzánk.

Egy valamit lehet kérni hétről hétre következetesen: anyagi honoráriumot, tiszteletdíjat. Ez teremtheti meg egyedül a kölcsönösséget ebben a kapcsolati formában. Sőt, ez még egyfajta placebo hatást is okoz (hiszen, ha fizetünk érte, akkor már „ostobaság lenne” nem komolyan venni a gyógyító találkozásokat). Más megfogalmazásban a kognitív disszonancia feszítő ereje kényszerít minket arra, hogy valós lépésekre szánjuk el magunkat haladásunk érdekében, mert az elköltött ezreket értelmetlenül fájó veszteségként élnénk meg, ha nem így tennénk.

Az esetleges rugalmasság már belefér. Ha valaki minimálbérből él, fizessen feleannyit (sokan így dolgoznak), de ne ingyen jöjjön. Legyen meg a kiegyenlítődés még akkor is, ha egyértelmű, hogy a pszichológus-kliens nexusára a komplementaritás is jellemző. A pszichológuskodás (még, ha így is tűnik) nem irgalmas szamaritánuskodás, hanem szolgáltatási tevékenység, munka. Ha úgy jobban tetszik: hivatás. Egyetlen egy kapcsolati forma van, amiben a „kapás” felülmúlhatja az adást mindenféle érezhető bonyodalmak nélkül: ez a szülő-gyermek viszonya, de véleményem szerint: ez is csak bizonyos életkorig.  

Ugyanez fontos a kliensnek is! Ha valakihez ingyen elmegyünk és lelkünk még mélyebb bugyraiba taszajt a „guru” hozzá nem értése, de bárgyú „jóindulata” miatt, akkor mire fel verjük az asztalt? Egy (akár szóbeli) szerződéses kiindulópontból lehet kérni és hivatkozni a megegyezéses alapokra (hogy a cél, amiért felkerestük a szakit, az életminőségünk javítása volt). Mi fizettünk azért, hogy értéket kapjunk (az nyilván más kérdés, hogy ki mit ért ezalatt). Ha nincs kölcsönösség, mert például díjtalan szolgáltatást vettünk igénybe és úgy érezzük valamivel elégedetlenek vagyunk, akkor sokkal hajlamosabbak lehetünk arra, hogy ráhagyatkozzunk az esetlegesen hálának álcázott bűntudatunkra és azt mondjuk: „ha ennyit segített nekünk ingyen a szakember, van képünk jelezni felé, hogy valamivel gondban vagyunk vele kapcsolatosan?” Igen, legyen hozzá képünk, tapasztalatom szerint a legtöbb tanácsadásba érkező ember egyik legmarkánsabb problémája az: hogy nem tud igazán felnőttként funkcionálni. Az érdekképviselet ehhez a szinthez sorolható. Ha máris leköteleznek minket, hogyan legyünk egyenrangúak akkor, ha például valamivel gondunk van?

Nagyon konkrét íratlan szabályai vannak a pszichológusi hivatásnak, amit akár verbalizálni is lehet.

Hadd mondjak egy példát. Saját önismereti munkám során visszaemlékszem arra az esetre, mikor egy nehezebb életszakaszomban félelmeimet osztottam meg egykori terapeutámmal és paranoiásnak nevezett (ezt a szót használta). Úgy látom visszamenőlegesen is, hogy ezzel hibát követett el, hiszen a feladata nem ez lett volna, hanem az anyagi ellenszolgáltatással párhuzamban az, hogy elbírja azt a nyomást, ami a projekciómból fakadt és építő, konstruktív módon jelezzen vissza. Hiszen azért mentem hozzá egykor, mert a környezetem néhány tagja már teherként élte meg saját nyűglődésem. A való életben milyen alapon vonhatnánk felelősségre a feleségünket, társunkat, vagy családtagjainkat, ha közlik velük: „figyelj ide, én ezt már nem bírom, elhagylak”. Jól is teszik, ha bizonyos körülmények között így döntenek! A pszichológusnak szerintem nincs joga ehhez. Ahhoz igen, hogy adott esetben elismerje kompetenciabeli hiányosságait, de azért van ott, hogy fordítani tudjon egy dinamikán, amit a kliens maga körül okoz, azáltal, hogy visszajelez és kezeli az előkerülő feszültségeket, fájdalmakat.

Szóval a tiszteletdíj átvétele nemcsak kiváltság, hanem nagyon jól körülhatárolható felelősségre szólít fel minket, arra, hogy a dolgunk az, hogy használjuk érzelmi erőforrásainkat, tartalékainkat, szakmai tudásunkat és figyelmünket annak érdekében, hogy a kliens számára minél inkább megteremthessük azt a „korrekciós környezetet”, amiben új, gyógyító tapasztalatokra tehet szert. Mi a pénzért cserébe építünk, biztonságot, elfogadást és szaktudást adunk, hovatovább elbírjuk az esetleges felénk irányuló negatív energiákat is (bizonyos határokon belül, pl. ha a kliens megüti a terapeutát, azt azért nem kell „befogadni”).

A megfelelő szakképzés és tapasztalat után sokan akövetkező mellett döntenek:  magánpraxist nyitnak. Azt gondolom, hogy mindaz a beruházott, komoly energia (amíg valaki hiteles szakivá válik) és fentebb leírtak is csak azt támogatják, hogy bármennyire is emberi a segítő-segített találkozása, ez bárhogy is nézzük: egy szerződés, aminek keretei vannak. A szerződés védi a pszichológust és a pácienst/klienst is. A pszichológust pedig elsősorban úgy, hogy munkáját megfizetik, ezzel némileg kiegyenlítve mindazt a lemondást és irdatlan költségeket (egy alapos szakképesítés és felkészülés megszerzése akár két-három jobb autó árát is megütheti), amit a pszichológus munkája érdekében befektet. Talán ezek a komoly energiák nem egyértelműek akkor, mikor először lépjük át egy rendelő ajtaját, de nem egyszer az okos és empatikus mondatok mögött 5-10 év következetes munkája rejlik, sok-sok kiadással. 

 

Írta: 

Lázár Gergely

pszichológus