Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

„Ami tökéletes, az nem valóságos”

Varga Zoltán képe
Ellenőrzött szakember

Szereted a munkádat? Jól vagytok a pároddal? Minden rendben a gyerekkel?

Csak néhány mondat azok közül, melyek oly gyakran hangzanak el a mindennapi beszélgetések során, és amiket őszintén szólva nem igazán szeretek. Azért nem szeretem őket, mert kizárólag a pozitív érzések kívánatosságát sugallják: a munkánkat egyöntetűen szeretni kell, a kapcsolatunkban jól kell magunkat érezni, és ideális, ha a gyerekkel is minden oké. Ezzel szemben a valóság az, hogy az emberi természet egyik legalapvetőbb jellemzője, hogy ambivalens viszonyulásai vannak, vagyis pozitív és negatív érzéseket egyidejűleg táplálhat az emberi kapcsolatai, a munkája, vagy bármi más iránt. Például érezheti valaki úgy, hogy megtalálta a helyét a hivatásában, miközben bizonyos velejáróit a munkának a háta közepére sem kívánja. Egy esküvő előtt álló leendő házaspár mindkét tagja izgatottan és őszintén várhatja, hogy összekössék az életüket, miközben mindkettejükben dolgozhatnak kétségek arra nézvést, hogy milyen lesz a közös élet, és szorongásaik adódhatnak abból, hogy komolyan elköteleződnek. Egy újdonsült édesanya szeretheti a csecsemőjét úgy, hogy időnként szívesen megszabadulna tőle, mert már napok óta nem tudja magát kialudni. Ezek az egymásnak ellentmondó érzések egyszerre lehetnek jelen az emberek lelkében, és fontos tudatosítani, hogy a negatív előjelű tartalmak megjelenése még nem jelenti azt, hogy az az adott kapcsolat ettől következésképp rossz is. Épp ellenkezőleg: ez tanúskodik arról, hogy nagyon is emberi és valóságos, és lehet "elég jó", ha már tökéletes úgysem.

Ennek egy szép illusztrációját olvashatjuk Irvin D. Yalom pszichoterapeuta egyik könyvében, melyben a saját analízéséről vall. Az egyik terápiás alkalommal az édesanyjáról beszélt Yalom az analitikusának, ami abból állt, hogy heves indulatok közepette sorolta az anyjával kapcsolatos sérelmeit, haragját és mindenféle egyéb rossz érzéseit. Ettől az indulatáradattól azonban lelkiismeretfurdalása támadt: úgy érezte, hogy nem mondhat ennyi negatívat, hisz mégis csak az édesanyjáról van szó, és borasztóan kezdte érezni magát a bőrében. Ekkor az analitikusa - aki egészen addig csöndben ült és csak hallgatott - odahajolt és kedvesen ennyit mondott: „Ilyen az emberi természet.” Yalom saját bevallása szerint ez a mondat volt számára a legértékesebb és legfelszabadítóbb a sok éves analízis alatt.  

Ebből fakadóan a terápia célja nem lehet az, hogy a pozitív érzések kizárólagos dominanciát szerezzenek az életünkben. A cél az lehet, hogy az egyén minél inkább képessé váljon tolerálni emberi természetéből fakadó ambivalens viszonyulásait, és így tudjon minél több örömöt lelni az életében. Hiszen ahogyan Karen Horney, egykori pszichoanalitikus is megfogalmazta egy előadása bevezetőjeként: "Hadd kezdjem a következővel: attól nem vagyunk neurotikusok, hogy konfliktusaink vannak. A belső konfliktusaink integráns részei emberi létezésünknek."