Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Amerikai kommunikációs kézikönyvek -- kockázatok és mellékhatások

Spronz Péter képe
Ellenőrzött szakember

Alapvető helyeslésemhez mindig valamilyen rossz érzés társul, ahányszor Amerikából importált kommunikációs segédkönyveket olvasok. Lehet szó Rogers írásairól, a Thomas Gordon-féle sorozatról, az EMK-ról (erőszakmentes kommunikáció), vagy akár a Faber-Mazlish szerzőpáros gyereknevelési munkáiról. Lelkes vagyok az említett alkotások tanulmányozásakor, hiszen filozófiájukkal mélységesen egyet értek.

 Kommunikációs interakcióinkat a bizalom és elfogadás jegyében bonyolítsuk. Támogatom. A függelmi-feudális szereposztás helyett hétköznapi megnyilvánulásainkban inkább a partneri-horizontális hozzáállást honosítsuk meg. Ámen. És mégis. A pozitívumok mellett ott ólálkodik a disszonancia, a „valami itt nem klappol” érzése.
 
Leginkább a példákkal van bajom. (Az egyszerűség kedvéért az összes itt következő idézetet Adele Faber és Elaine Mazlish Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje című könyvéből, és az angol nyelvű eredetiből veszem.) „Csalódott vagyok, amiért a módszerünk már nem működik. Azon veszem észre magam, hogy én végzem el a te munkádat is, és ez számomra elfogadhatatlan. Adunk esetleg a tervünknek még egy esélyt? Beszéljünk talán arról, hogy mi áll az utunkban? Vagy dolgozzunk ki egy másik megoldási lehetőséget?”

Így beszél egy szülő? Szerintem csak a szóban forgó kézikönyvek virtuális világában. Egy olyanfajta művi-mesterkélt máz vonja be ezeket az idézeteket, amik sokszor eltántorítanak attól, hogy éles helyzetben hasonló megoldásokkal próbálkozzam. Hol keresendő a nehézség oka? Tisztán fordításbeli elégtelenség okozza az izzadságszagot, vagy más is közrejátszik?

A mélyebb okok tekintetében megvilágító erejű a napokban megjelent, Péterfy Gergellyel folytatott interjú, ahol az író a „közéleti betegségeket” nagyrészt nyelvi problémaként láttatja. A Kazinczyt és korát feldolgozó regénye kapcsán elmondja, hogy „A magyar nem indoeurópai nyelv. Így például a demokratikus politikai kultúra fogalomtárát még távoli asszociációkkal sem tudjuk összefüggésbe hozni valamely ismerős konyhanyelvi kifejezésünkkel.”

Vagyis a nyelv tükrözi és „önnön testén felmutatja” az azt beszélő nép társadalmi viszonyait. Napjainkban számtalan diskurzus tárgya, hogy a nyugati típusú liberális-egyenlőségelvű berendezkedés mennyire nem illeszkedik Magyarország történelmi tradíciójába. Annál a népnél, ahol a kormányzás több évszázada diktátumok útján, az „az történik, amit az erősebb akar” logikáját követve történik, illúzió volt azt hinni, hogy a rendszerváltást követően hamar behozzuk a világ demokráciához szokott társadalmait.

 Mindezt azért lényeges itt kifejteni, mert lehet, hogy a fentebb említett kommunikációs példa testidegensége e tényező figyelembe vételével jobban érthető. Más szavakkal: nehéz a meghonosítás az adott nyelvhez kapcsolódó történelmi-kulturális jellemzők figyelembe vétele nélkül.
Ha az angol és magyar nyelv különbségeiről értekezünk, másfajta nehézségeket is elő kell hoznunk.

Az egyik ezek közül a szókincshez kapcsolódik. Az angol dúskál az érzelemkifejező szavakban. Már ezen a területen sem könnyű lépést tartania a magyarnak. Pláne, ha még hozzávessük a stilisztikai megfontolásokat. Míg az angolban teljesen természetesen simul a mindennapi nyelvhasználatba az ’I feel tense about…’, ’I feel disappointed about…’ kezdetű mondatkezdés, a magyarban a „Feszültté tesz, hogy…”, „Csalódott vagyok, amiért…” kezdetű töredékeket valamilyen parfümös levegőjű, arisztokratikus anakronizmus lengi be.
 
Az énközléshez – a Gordon-könyvek és az EMK központi kommunikációs technikájához -- el sem tudnék jobb közeget képzelni, mint a passzív szerkezetet előszeretettel használó angolt. A szenvedőben kifejezett üzenet előnye éppen az, amit az ’I-statement’ megvalósít, nevezetesen, hogy a másik szavainak vagy cselekedetének a beszélőre gyakorolt hatását helyezi fókuszba. Vagyis azért járunk jól, mert így mentesítjük a másik felet a hibáztatás, vádolás okozta sértettségtől, és az agresszív-védekező megnyilvánulás helyett nagyobb valószínűséggel kapunk együttműködő választ.

A „Nem szeretem, ha figyelmen kívül vagyok hagyva” szaggatja a fület, miközben angol megfelelőjével – ’I don’t like to be ignored.’ -- az égvilágon semmi probléma nincs. Persze itt is ügyeskedhet a fordító, de nincs könnyű dolga. „Nem szeretem, hogy figyelmen kívül hagysz.” -- ez pont az elkerülni akart te-közlés, ami a mondat címzettjét felbőszült védekezésre fogja késztetni. Választhatjuk esetleg a kellemesen általánosító „Nem szeretem, ha figyelmen kívül hagynak.”, vagy „Nem szeretek a falnak beszélni.” mondatokat. Mindenesetre érzékletesen mutatja ez a példa, hogy a magyar körülményesebben, nehézkesebben fejezi ki azt az érzelmi viszonyulást, amihez az angolban elegendő egy passzív szerkezetű ige.
 
Álljanak itt az érzéseiről hatékonyan kommunikáló amerikai és angol beszélők mondatai, illusztrálva, amit szókincsről és passzív szerkezetről eddig leírtam. Ezt mondja az amerikai szülő: ’I feel so frustrated when I start to say something and can’t finish!’ Magyar szülő: „Olyan rossz érzés nekem, amikor elkezdek valamit, de nem hagyják, hogy befejezzem.” Szegény magyar beszélőt nem csak a passzív nyújtotta könnyebbségtől fosztja meg a nyelv, de mivel a ’frusztrált’ jelző hétköznapi beszédhelyzetben idegenül hat (és a gyerek se valószínű, hogy érti), ezért a kevésbé árnyalt ’rossz’ szóval adja vissza érzéseit.

Végezetül megemlítek egy, az előzőekkel egybecsengő jelenséget. Jó pár esetben az ige tükörfordítása éppen azt az előíró, parancsoló attitűdöt csempészi bele a magyar verzióba, amit a kézikönyvek ki akarnak küszöbölni a kommunikációból. Ezzel a nehézséggel szembesít például az ’expect’ ige.  ’I expect when my tools are borrowed that they be returned.’ – mondja a demokratikus nevelési elveket valló apuka rakoncátlan fiának az angol nyelvű eredetiben. A magyar fordítás az ’elvár’ ige használata mellett dönt, ami szöveghűség szempontjából megfelelő, viszont a könyv filozófiájával ellentétes alá-fölérendeltséget implikál: „Elvárom, hogy ha valaki kölcsönkéri a szerszámaimat, akkor az időben vissza is adja.” Ebből a kijelentésből süt a fenyegetés, és érezzük, milyen retorziók várnak arra a gyerekre, aki a figyelmeztetés ellenére a következő alkalommal is késik. Azért különösen visszás ez, mert a példamondatot a büntetést felváltó alternatív lehetőségeket taglaló fejezetből vettem.

Ezzel a rövid írással az volt a célom, hogy a demokratikus elveket kommunikációjukban érvényre juttatni kívánó magyar nyelvű beszélőket ráébresszem: nincs könnyű dolguk, ha az angolszász modellt egy-az egyben akarják átültetni saját nyelvükbe. A felszínen érzékelhető műviség egy komplex, történelmi-kulturális-nyelvi-stilisztikai problémakörre világít rá. A hatékony kommunikátornak sokszor nagyfokú tudatosságra és nyelvi leleményre van szüksége, hogy ne legyenek könyvízűek megnyilatkozásai. Az erőfeszítés azonban kifizetődő. A mai magyar társadalom tagjai mindennél jobban rászorulnak az amerikai könyvekkel importált eszmékre, a tiszteletre és a demokratikus egyenlőség elveire.